Hebime

Magyar Harckocsik a II. Világháborúban

38.M Toldi könnyű harckocsi

 

A 38.M Toldi könnyű harckocsi egy Második Világháborúban használt, magyar gyártású páncélozott harcjármű. Ez volt Magyarország első, sorozatban gyártott harckocsi típusa, amit a svéd Landsverk L-60 könnyű harckocsi licenciája alapján gyártottak. A német katonák a harckocsit "Papírtanknak" csúfolták a vékony páncélzata miatt. Két típusa ismert, a Toldi I (Toldi A-20) és a Toldi II (Toldi B-20).

 

Története

A trianoni békeszerződés szigorú tilalmai miatt Magyarország nem rendelkezett megfelelő háttérrel, hogy harcjárműveket gyártson, az Első Világháborút követő 10-15 évben valamennyi páncélozott jármű, vásárlás útján került az országba, de ezek mind elavultnak számítottak. A magyar hadvezetés 1935 után a hazai fegyvergyártás minél gyorsabb ütemű megteremtésén fáradozott, hogy korszerű, ütőképes hadsereget lehessen fejleszteni, ezt azonban nem lehetett külföldi járművek megvásárlásával elérni. Az 1938-ban meghirdetett Győri Program alapvető célja a páncélos fegyvernem létrehozása volt.

 

Miután Magyarországon a harckocsi fegyvernemet csak az elavultnak számító, gyenge páncélzatú és fegyverzetű olasz Ansaldo kisharckocsik képviselték, a hazai fejlesztésű V-4 közepes páncélost viszont költségesnek tartották felderítő, menetbiztosító és futárösszekötő feladatok végrehajtására, a megoldást a könnyű harckocsik hazai gyártásának megteremtése jelentette, melyet a sikertelen német, olasz és angol vásárlási és tájékozódási kísérletek kudarcai is megerősítettek.

 

1936. október 25-én a svéd Landsverk-gyár a Honvédelmi Minisztérium, a Vezérkari Főnökség, a Haditechnikai Intézet, valamint a Magyar Királyi Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) képviselői részére bemutató előadást tartott a gyár eladásra szánt harcjárműveiből, ami a magyar hadvezetés részére páratlan lehetőséget jelentett. Az előadáson a svéd L-60 típusú könnyű harckocsi megfelelőnek bizonyult a HM és a vezérkar képviselői által támasztott elképzeléseknek, ezért a MÁVAG költségén katonai szakértő bizottság látogatott Svédországba, hogy működés közben is meggyőződhessenek, hogy a harckocsi megfelel-e az elvárásoknak, a látogatás kedvező eredménnyel zárult.

 

1937. augusztus 17-én a HM és a vezérkar - miután erre engedélyt kértek a Landsverk-gyártól - egy május óta Ausztriában lévő L-60-as harckocsit is kipróbáltak, hazai körülmények között. A próbán a könnyű harckocsi mellett a hazai gyártású V-4 közepes harckocsi is vizsgázott. Noha páncélvédettség és tűzerő szempontjából az L-60-as elmaradt a nehezebb harckocsitól, a V-4-est terepen történő mozgásban messze megelőzte. Az összehasonlítás során mindkét típus gyártását javasolták a szakértők.

 

1937. október 21. és november 28. között újabb csapatpróbán vett részt a „kölcsönzött” L-60-as az örkénytábori és hajmáskéri gyakorlópályán, mely során 1751 km-t tett meg hibamentesen, változatos terepen. A motor, az erőátviteli szervek, a futómű és a fékek kifogástalanul működtek, a fegyverzet használhatóságát is jónak értékelte a bizottság. Egyedül a szokatlan kormánykerekes irányítású rendszert kifogásolták. Ugyanis a lánctalpas járműveknél általában szokásos fékkarok helyett az L-60-ast kormánykerékkel irányították. A kormánymű a kormánykerék állásától függő mértékben lassította az elmozdulás irányában lévő lánctalpat, és a járművet a kívánt irányba fordította. A megoldás hátránya az volt, hogy a lánctalpakat nem lehetett teljesen leállítani, így a jármű sarkon nem, csak 8 méteres köríven tudott fordulni.

 

A HM és a HTI a csapatpróbák eredményei alapján az L-60-ast megvásárlásra, rendszeresítésre alkalmasnak találták, ezért 1937 végén a MÁVAG megvásárolta a könnyű harckocsi gyártási jogát és egy módosított toronnyal ellátott mintapéldányt. A módosítás a torony hátsó részét érintette; a kör alaprajzú kupolát hátrafelé egyenes vonalú toldattal látták el, a kezelők kényelmesebb mozgási lehetősége, valamint a később beépítésre kerülő rádiókészülék elhelyezése céljából. A Magyar Királyi Honvédség ezt a módosított tornyú mintapéldányt később H-004 számú forgalmi rendszámmal rendszeresítette.

 

Fejlesztés

A megvásárolt mintajármű 1938 elején érkezett Magyarországra, de a sorozatgyártása előtt még két újabb tesztet végeztek el rajta. Egy bemutatót 1938. május 3-án a HM, a VKF és a HTI szakértői részére, ahol döntöttek a könnyű harckocsi rendszerbe állításáról, és egy újabb csapatpróbát a hibák feltárása céljából 1938. június 23. és 28. között Hajmáskéren és Várpalotán, a Veszprém-Zirc-Győr útvonalon pedig menetpróbán vett részt a mintajármű. A csapatpróbán észlelt kisebb hibákat, kijavításra szoruló hiányosságokat jegyzőkönyvbe vették, és a módosítási javaslatokat megtárgyalták Svédországban a Landsverk-gyárral.

 

A megbeszélések során - a kisebb módosítások elvégzése mellett - megállapodás született a torony felső páncéllemezére elhelyezett, megfigyelőprizmákkal ellátott parancsnoki megfigyelőkupoláról is. Azonban két lényeges változtatási kérelmet a nagyarányú átszerkesztés miatt a Landsverk-gyár elutasított. Az egyik a kormánykerékkel történő vezérlés helyetti fékkaros megoldás volt, a másik a torony fékezhetőségének módosítása. A harmadik jelentősebb változtatást, a páncéllemezek hegesztése helyett csavarozási technikával történő összeillesztését illetően, a svéd gyár vezetői meggyőzték a magyar képviselőt az új technika előnyéről, így ez a kérdés, mint a harckocsi legnagyobb előnye, lekerült a változtatási igények listájáról.

 

Fegyverzet kérdésében a HTI szakemberei eleve eltekintettek a svéd fegyverek alkalmazásától, egyrészt mivel a svéd fegyverek nem rendelkeztek hazai gyártású lőszerrel, a géppuska tekintetében pedig gazdaságosabbnak tartották a hazai fejlesztés alkalmazását. Ez a döntés a gyártás során komoly nehézségeket okozott. A beszerelésre szánt, hazai gyártású 20 mm-es 36.M nehézpuska 5 lőszert tartalmazó tárjának töltésére a beszerelés után nem maradt elég hely. Ezt a problémát a tár 4 darabosra történő átszerkesztésével oldották meg. A tűzgyorsaság növelése céljából kísérletek folytak abból a célból is, hogy a páncélosba szerelt nehézpuskát sorozatlövés leadására alkalmas nehézgéppuskával helyettesítsék. A kívánt fegyverből különböző elven működő mintadarabot készített két ismert fegyverkonstruktőr, Király Pál, valamint Gebauer Ferenc. A tervek szerint ezt a fegyvert a Turán harckocsiban is alkalmazták volna, végül azonban nem került sorozatgyártásra, csupán kísérleti példányai maradtak fenn.

 

A géppuskánál azonban komolyabb problémák adódtak. A beszerelésre szánt 8 mm-es 34/37.AM Gebauer géppuskának csak 25 darabos táras verziója volt, a fegyver negatív szögtartományban történő használatához azonban nem állt rendelkezésre elegendő hely. A Danuvia-gyár a géppuskák hevederesre való átalakítását csak 1940 őszére vállalta, egy új, 24 darabos tár legyártása viszont többletköltséget és további határidő eltolódást jelentett volna. Végül a 25 darabos tár felett a toronytetőn, a tár méretének megfelelő nagyságú nyílást vágtak, amely fölé csavarokkal rögzíthető kupolát szereltek.

 

A csapatpróbák eredményei alapján a harckocsiba a 38.M R-5 típusú rádiót szerelték. Ez a torony hátsó, magyar kérésre meghosszabbított szekrényébe került. A rádiókészülék hatótávolsága távbeszélő üzemben 2/15 km, távíró üzemmódban pedig 6/30 km volt. A készülék félkör alakú szalagantennáját két ponton rögzítették a torony jobb oldali palástjára, a beszállóajtó mögött és a bukótorony toldalékán. Üzemen kívüli állapotban az antenna a torony tetőpáncéljára szerelt tartóban feküdt, üzemelésre a torony belsejébe szerelt szerkezettel lehetett belülről függőleges helyzetbe állítani.

 

A Landsverk L-60 típusú, módosított kivitelű könnyű harckocsi végül 1938 októberében került rendszeresítésre 38.M könnyű harckocsi (Toldi) néven. Ezután kezdődtek meg a HM és a két gyártó vállalat közötti tárgyalások a gyártás költségeiről. Az előre jelzett rövid határidő miatt a MÁVAG és a Ganz-gyár 125.000 pengős darabonkénti árat tartott megfelelőnek, a minisztérium 100.000-es ajánlatával szemben.  Végül 110.000 pengős gyártási árban egyezett meg a két fél, azzal a külön kikötéssel, hogy a gyártó a megrendelésre kerülő 80 darabos sorozatot másfél év alatt átadja a megrendelőnek, de a rövid gyártási idő miatt a járművekhez szükséges motorokat, sebességváltókat, a futómű görgőit, az optikai berendezéseket a megfelelő német és svéd üzemekkel gyártatja le, és adja át a gyártóknak.

 

A megállapodást követően a HM 40-40 darab Toldi harckocsit rendelt a MÁVAG-tól, illetve a Ganz-tól 1939. február 6-án, az eredetivel megegyező kivitelben, figyelőkupolával, a rendszeresített 20 mm-es nehézpuskával, a magyar gyártású Gebauer-géppuskával, valamint rádióval. A megrendelés ütemezése miatt az első sorozat járművei a Toldi I elnevezést kapták.

 

A gyártás során azonban a külföldről megrendelt alkatrészek csak jelentős késéssel érkeztek a gyárakba, az idő közben kitörő Második Világháború miatt pedig a németországi szállítások vontatottan teljesültek. További jelentős határidő-elcsúszást jelentett a már a Honvédségnek adott, elkészült járművek bejáratása során jelentkezett hibák kijavítása. Az első két harckocsit (H-301 és H-302 forgalmi rendszámú) 1940. április 13-án adták át a Központi Átvételi Bizottság (KÁB) alkalmazottainak 38.M Toldi könnyű harckocsi, A-20 megnevezéssel.

 

2ytl6qppud9flvig1s5i.jpg

Toldi harckocsik szerelése

 

A gyártás vontatottan haladt, 1940. szeptemberéig a két gyár alig több mint a megrendelés 50%-át tudta teljesíteni. Az 50 darab átadott járműből 24-et a próbautak során jelentkezett hibák és törések miatt vissza kellett szállítani a gyártókhoz, javítások céljából. Végül az első megrendelt sorozat utolsó járműveit a Ganz-gyár 1941 februárjában, a MÁVAG ezen év márciusában adta át a csapatoknak. A megrendelésben meghatározott határidőhöz képest ez hét hónapos késés volt. Mindezek ellenére még 1940. június 5-én a HM megrendelte a második, 110 darabos sorozatot Toldi II elnevezéssel, 42 darabot a MÁVAG, 68-at a Ganz-gyártól.

 

A második sorozat járművei nem különböztek sokban az első sorozattól. A géppuskákat tárasról hevederesre alakították át, így a toronytetőn lévő kivágást és a rést takaró kupolát megszüntették, valamint szalagantenna helyett botantennát rendszeresítettek a rádióhoz. A KÁB az második szériás járműveket 38.M Toldi könnyű harckocsi, B-20 megnevezéssel vette át.

 

1941-re az átadott harckocsik meghibásodása jelentősen csökkent. Ennek az volt az oka, hogy 1941-ben Magyarország megvásárolta a Büssing-motor gyártásának a jogát, és a hazai gyártással erősebb, megbízhatóbb motorokkal, torziós rugókkal látták el a készülő páncélosokat.

 

A későbbiekben a Második Világháború harci tapasztalatai rámutattak a  harckocsi gyengeségeire, így a gyártást 1942-ben beszüntették, miután Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka jelentette ez év nyarán, hogy a Toldi könnyű harckocsi komoly harc megvívására teljesen alkalmatlan.

 

Méretei és kialakítása

A 38.M Toldi könnyű harckocsi 8,5 tonnát nyomott, teljes hosszúsága 4750 mm, szélessége 2140 mm, magassága 2020 mm. A páncélteknő hosszúsága 3650 mm, a legszélesebb pontja 1500 mm, ami az első, fogaskerekes meghajtókerekek közötti függőleges oldalú résznél van. Szemből a páncélteknő négyszög alakú, de meghajtókerekek mögött résznél a teknő oldalfalai már 75°-75°-os szögben dőltek. Ezeken a ferde lemezeken volt oldalanként 4-4 rugó-himbatok, 2-2 lökéscsillapító, 2-2 lengőkar ütköző, 2-2 lánctartógörgő-tartó konzol, hátul a láncfeszítő kerék tengelycsapja, valamint ennek első és hátsó ütközői.

 

A páncélteknő hasa 3°-os szögben lejtett hátrafelé, a végénél egy 60°-ban hátrafelé döntött páncéllemez illeszkedett hozzá. Ennek a lemeznek a felső részén, a középvonaltól jobbra helyezkedett el a kézi indítókar bemeneti nyílása, valamint erre erősítették fel a két fekvő helyzetű kipufogódobot. Szemből egy 45°-os haslemez zárta a teknőt, amelyre 1-1 vonóhorog került.

 

A teknő felső éle magasságában sárvédőket szereltek a futómű feletti részre. Ezekre erősítették elől az egy-egy kisebb méretű, lemezburkolattal, vagy fémráccsal védett lámpát, hátul pedig a kéziszerszámokat és a pótalkatrészeket tároló, csuklópántos fedéllel ellátott, zárható fémládákat. A sárvédő lemezekkel együtt 2140 mm a harckocsi szélessége.

 

A páncélteknőhöz csatlakozott a felépítmény, amelynek oldalfalai 72°-ban befelé dőltek. Ezekre erősítették fel a rendszeresített kéziszerszámokat; bal oldalon a feszítővas és az ásólapát, jobb oldalon a csákány, a sárhányóra rögzítve pedig a kocsiemelő szerszám. Továbbá ezeken az oldalfalakon vannak az egy-egy golyóálló ráccsal fedett, belülről páncélfallal védett szellőzőnyílások, a küzdőtér magasságában. Ezeken a nyílásokon keresztül áramlott ki a fegyverhasználat során keletkezett lőporgáz. Az oldalfalak enyhe törésben illeszkedtek egymáshoz.

 

Elől egy 30°-os ferde homloklemez kapcsolódott a teknő első haslemezéhez. Ez a homloklemez egy 7°-os ferde lemezben folytatódott, majd 70°-ban csatlakozott hozzá a páncéltest frontlemeze. A felső homloklemez közepén került kialakításra egy fényszórónyílás, amit páncélsisakkal vettek körül és elölről golyóálló védőráccsal ellátott fedél zárt le. Ez a fedél a harckocsi belsejéből, az állítható vezetőülésből mozgatható. Ez a nyílás egyúttal a hajtókerekek szellőzését is biztosította. A fényszórónyílás alatt egy csavarokkal zárt, kívülről felnyitható ellenőrző-nyílás volt, a kormány-dörzskapcsoló ellenőrzésére és állítására. Ez alatt volt egy kisméretű, ovális öntvény a homloklemez alján, amin a jármű gyári alvázszáma szerepelt. A kocsi elején beépített hajtóművek és fékek hűtésére a ferde homloklemez jobb oldalán lévő, golyóálló ráccsal védett szellőzőnyílást alakítottak ki.

 

A felépítmény ferde homloklemezéhez kapcsolódtak a vezető fejvéd homloklemezei. Az öt lapból álló kupola felett egy csap körül jobbra elfordítható fedél található, ezen keresztül tudott a vezető ki- és beszállni a harcjárműbe. A vezetőhely kényelmes elfoglalásához azonban a tornyot jobbra kellett forgatni, hogy a nyílás teljes felülete szabaddá váljon. A fejvédő kupola elején és oldalain 6 figyelőnyílás volt, ebből 3 vetítőtükörrel ellátott prizmás kinézőnyílás, 3 pedig szilánkmentes üvegből készült figyelőrés. Ezeket a figyelőréseket a belülről mozgatható, a fejvédőlemez külső oldalaira szerelt figyelőfedéllel védték. A kupola fedele nyitott állapotban egy gömbvasból készült, félkör alakú korláton támaszkodott, ami a ferde páncéllemezre volt szerelve.

 

A páncéltető fedlapján, a torony által nem takart hátsó részen golyóálló ráccsal védett szellőzőnyílás volt, ami a motor hűtésére és a küzdőtérben keletkezett lőporgázok kiszellőztetésére szolgált. A szellőzőrács mögött, az üzemanyagtartály fölött volt egy leszerelhető keresztlemez, amelyen volt két, csuklópánttal zárható fedelű, kör alakú nyílás, ezeken lehetett betölteni a hűtővizet. A keresztlemezhez csatlakozott a motorházfedél, amelyet elől három erős csuklópánttal rögzítettek. Ezen a fedélen volt két kör keresztmetszetű, gombafej-alakú, fedéllel ellátott légszívó nyílás, pontosan a légszűrők fölött. A menetirány szerinti bal oldali légszívó nyílás mellett található a lapkával lefedett üzemanyag beöntő nyílás. A motorházfedél hátrafelé 8°-os szögben dőlt. A motorházfedél mögött, a páncéltest teljes szélességében levegő-kiömlőnyílás volt, ezt golyóálló rácsrudak védték.

 

A páncélteknő 60°-os farlemezéhez csatlakozik a felépítmény 85°-ban megdöntött páncéllemeze, ami nem csatlakozik a felső zárólemezhez, a felül nyitott rész szolgált a motorházból kiáramló meleg levegő távozására. Ezt a nyitott rést az ívben hajlított farlemez takarta.

 

A 360°-ban forgatható torony a páncéltest vízszintes középlemezén helyezkedett el, a küzdőtér felett. A torony két oldalpalástja két, méretükben eltérő, 75°-os dőlésszögű íves páncéllemez, amelyek közül a jobb oldali volt hosszabb. Az oldalfalakhoz hátul két egyenes-vonalú zárólap illeszkedik, amelyek 68°és 109°-ban dőlnek. A toronygyűrű belső átmérője 1280 mm, külső mérete 1375 mm. Teljes hossza 1730 mm, a toldalék bukótoronnyal 1800 mm. A bukótorony a fegyverágyból, valamint a kívülről rászerelt védőpajzsból állt. A torony magassága a parancsnoki figyelőkupolával együtt 710 mm, anélkül 560 mm. A torony oldallemezein kétoldalt, egymással szemben volt egy-egy belülről zárható beszállóajtó, amelyeket három helyzetben lehetett rögzíteni. Teljesen zárt, nyitott, illetve egy középállásban rögzíthető helyzet. Mindkét ajtó rendelkezett egy-egy téglalap alakú, fedéllel zárható figyelőnyílás, amit belülről lehetett nyitni. Ugyanilyen figyelőnyílás volt a torony jobb oldalának elején is.

 

A torony elején helyezkedett el a bukótorony ágyazását szolgáló négyszög alakú toldalék. Ennek a csapágytartóiba illeszkedtek el a bukótorony csapjai, amellyel az függőleges irányban billenthető. Ha a fegyverzet teljesen vízszintesen állt, a bukótoronypajzs 80°-os szögben dőlt. A bukótoronypajzson nyílásokat alakítottak ki a fegyverzet részére, azonban a géppuskalőrés előtt volt egy belülről mozgatható lőrésfedél. Ezt a lőrésfedelet zárva tartották, ha a géppuskát a nehézpuskával párhuzamosítottan akarták alkalmazni, ha azonban attól függetlenül használták, akkor a fedelet kinyitották.

 

qu15m5cmisfkcku2730.jpg

38.M Toldi nyitott vezető kupolával és bukotoronypajzs fedlappal

 

A torony fedlapján helyezkedett el a bal oldalon a távcsöves harckocsi irányzék páncélsüvege, mögötte pedig a légvédelmi géppuska fegyverállvány-tartó hüvelye. A torony jobb oldalon a parancsnoki megfigyelő-kupola helyezkedett el. A kupola oldalfalában 5 üvegprizmás figyelőablak volt, amiket belülről lehetett lezárni a kívülre erősített páncélfedelekkel. Volt további kettő, egymással ellentétes irányba beépített, szilánkmentes üveggel ellátott figyelőnyílás is, amiket hasonló mechanizmussal lehetett lezárni. A kupolának a kupola felső körvonalával megegyező alakú páncélfedele volt, amit csuklópánttal lehetett felnyitni, és kinyitott helyzetben rögzíteni. Nyitott helyzetben a kupolafedél védelmet nyújtott a toronyban álló parancsnoknak a gyalogsági lövedékek ellen.

 

 

ueldhpbyw23y749ikvy.jpg

38.M Toldi légvédelmi géppuska fegyverállványával és a beleillesztett 34/37.AM Gebauer géppuskával

 

A torony belsejében, a bal oldalon helyezkedett el az irányzógép. A berendezés az irányzógép tartó-konzolára került beszerelésbe, így a toronnyal együtt forgott. Ez lényegében két egymástól függetlenül működő, de közös szekrénybe zárt fogaskerék-műből állt, melyek közül az egyik a torony oldalirányú forgatására, a másik a bukótorony függőleges irányú billentésére szolgált. A torony forgatását egy tárcsás kézikerék végezte, ami az irányzógép alsó falán volt beépítve. Két különböző sebességfokozata volt, a sebességet a fogantyús sebesség-áttételváltóval lehetett beállítani. Első állásban a torony gyorsan forgott, azonban a finom beállítást, a célzás pontos irányítását a kar hátsó helyzetbe történő állításával, lassan mozgatva lehetett elérni. A tornyot kézzel is lehetett forgatni, ilyenkor egy másik rögzítő fogantyú használatával az oldalirányzó szerkezet kikapcsolt. A bukótorony billentésére és a fegyverek magassági irányzására az irányzógép-szekrény bal oldalán található, függőleges helyzetű kézikerék szolgált. A parancsnok és a lövész a toronygyűrűhöz rögzített üléstartó konzolon lévő, állítható üléseken foglaltak helyet, amik a toronnyal együtt forogtak.

 

oaqcfgm2y71y7bnkx0du.jpg

Bal oldali nyitott toronyajtó, látszik ahogyan a lövész belenéz a harckocsi irányzékba, mellette a harckocsi parancsnoka áll

 

Páncélzat

A harckocsi teknője 6 mm vastag fenéklemezzel, 13 mm vastag első haslemezzel és oldalfallal, valamint 7 mm vastag farlemezzel rendelkezett. A páncéltest első ferde homloklemeze, a hozzá kapcsolódó ferde lemez, valamint a páncéltest frontlemeze 13 mm vastagok voltak. A vezető fejvéd homloklemezei szintén 13 mm vastag páncéllapokból készültek. A páncéltető a fenéklemezhez hasonlóan 6 mm vastag. A tornyot minden oldalról 13 mm vastag páncéllemez védi, a tetőlemez 5 mm vastagságú.

 

dj260d061qts65tpti.jpg

38.M Toldi könnyű harckocsi páncélzata és belső tere

 

Fegyverzet

A Toldi fő fegyverzete a Solothurn S-18/100 páncéltörő puska licencben gyártott magyarországi változata, a 20 mm-es 36.M nehézpuska volt. A precíz felépítésű, több mint 200 alkatrészből álló fegyver öntöltő rendszerű, rövid csőhátrasiklású, koncentrikus forgóretesszel ellátott, merev reteszelésű típus, valamint csőszájfékkel is rendelkezett, amely csökkentette a hátralökés erejét. A nehézpuska a rátöltés lehetőségének kiküszöbölését biztosító berendezéssel is rendelkezett. Két rendszeresített lőszertípusa a 36.M 20 mm-es repeszgránát (HE, tábori zöld festéssel), valamint a 36.M 20 mm-es páncélgránát (APHE-T, fekete festéssel), amiket 4 darabos tárakban töltöttek be a fegyverbe.

 

A – hüvely nélkül – kb. 0,134 kg súlyú repeszgránát 36/20.M fejgyújtója igen érzékeny volt, egészen kis ellenállású célban is robbant, élő célok ellen 3 méter átmérőjű körben megsemmisítő hatása volt, a lövedékben 6 gr robbanóanyag volt. A 0,148 kg súlyú páncéltörő lövedék 60°-os becsapódási szög esetén 100 méter távolságon 24 mm páncélt ütött, 300 méteren 20 mm páncélt, 500 méteren 16 mm-t, 1000 méteren pedig 10 mm-t. A páncélgránátnál alkalmazott gyújtószerkezet a 36/20.M fenékgyújtó. A lövedékek 762 m/s kezdősebességgel hagyták el a 900 mm hosszúságú fegyvercsövet, a gránátban 1,4 g robbanóanyag volt.

 

A nehézpuska fő erénye a pontossága volt; szórása 500 méter távolságon 20X30 cm, 1000 méter távolságon 60X60 cm volt. Hatásos lőtávolsága, amelyen még a találatnak nagy volt a valószínűsége, kis pontcélokkal szemben 1500 méterig terjedt. A maximális lőtávolság 5500 méter volt. A gyakorlati tűzgyorsaság percenként 22-26 lövés volt, a kezelőszemélyzet gyakorlottságától függően.

 

 

h5rbp8s7fefh0o11kgl.jpg

20 mm-es 36.M páncélgránát

 

A könnyű harckocsi másodlagos fegyvere a 8x56mmR kaliberű 31.M töltényt használó 8 mm-es 34/37.AM Gebauer géppuska volt, 25 darabos tárakkal. A második szériás Toldi II (B-20) harckocsiknál a géppuskák 25 darabos tárát 100 darabos hevederre cserélték. A géppuskát és a nehézpuskát a bukótoronyban lévő fegyverágyba illesztették, amik így a bukótoronnyal együtt -5° és +10° fokban dönthetőek voltak. A géppuskát a nehézpuskától való független használat során – amikor a bukótoronypajzson lévő lőrésfedél nyitva volt – további 10-10°-os szögtartományban lehetett mozgatni függőlegesen és oldalirányban is. A géppuskát ki lehetett szerelni a fegyverágyból és légvédelmi célokra is használni, ilyenkor a harckocsi tetején elhelyezett fegyverállványba illesztették. A 34/37.AM Gebauer harckocsi géppuska elméleti tűzgyorsasága 1000 lövés/perc volt, a lövedék kezdősebessége 730 m/s. A harckocsi kiszabott lőszermennyisége 208db 20 mm-es gránát 52 tárban, és 2400 darab 8x56mmR kaliberű 31.M lőszer a 8 mm-es 34/37.AM Gebauer géppuskához, 96 tárban.

 

20mm.JPG

38.M Toldi harckocsi irányzék

 

Mobilitás

A motortér a küzdőtér mögött lett kialakítva. A küzdőtér hátsó lemezének a túloldalán helyezkedett el a motor hűtését ellátó 60 literes víztartály, illetve hűtőtest. Itt kapott helyet a három üzemagyagtartály is (193+26+34 l), amelyek össztartalma 253 liter volt. A Büssing NAG type L8 V36 Tr jelű, négyütemű, 8 hengeres, benzines motor nem a jármű hossztengelyével megegyező irányban, hanem attól 5°-ban jobbra elfordítva foglalt helyet. A motor hátsó részéhez rögzítették a motor és a motortér hűtését szolgáló ventillátorkereket. A motor első részére szerelt tengelykapcsolóhoz csatlakozó kardántengely a küzdőtér jobb oldalán, a padlólemez alatt haladt a sebességváltóműhöz, majd a jármű elején lévő lánchajtó- és kormánymű közvetítésével a meghajtó tengelyre szerelt lánchajtó kerékig.

 

A motor 155 LE teljesítménnyel 2700/perc üzemi fordulatszámon 50 km/h maximális sebesség elérésére volt képes. Az erőgép legnagyobb vonóereje 7800 kp, a jármű hatótávolsága 200 km, a motor fajlagos teljesítménye 18,2 LE/t. Hengerűrtartalma 7913 cm3, a furat/löket arány 107/110 mm, a sűrítési arány 1:5,25. A jármű öt előre sebességfokozattal rendelkezett, ami jó tapadási viszonyok esetén 40°-os lejtőmászó, 0,6 m-es lépcsőmászó és 0,7 m-es gázlóképességet biztosított a harckocsinak. A belső láncon mérve a legkisebb fordulati sugár 4,5 m volt, árokáthidaló képessége 1,75 méter, legnagyobb oldaldőlési szöge pedig 25°.

 

A harckocsi futóművét oldalanként 4-4, 600 mm átmérőjű iker-futógörgő, 1-1, 775 mm átmérőjű, két fogaskoszorúval ellátott, kettős lánchajtó kerékből, 1-1 hátsó, 625 mm átmérőjű láncvezető-láncfeszítő kerékből és 2-2, 200 mm átmérőjű lánctámasztó görgőkből állt.

 

A kettős futókerekek küllős (6 küllő) keréktárcsából és az azokra szegecselt, tömörgumival borított kerékabroncsokból álltak. Oldalanként az 1. és a 3. futókerék lengőkarjához 1-1 rugós lökéscsillapító csatlakozik, a 2. és 4. futógörgő lengőkarjának túlzott felemelkedését egy-egy gumituskóval ellátott ütköző gátolta. A torziós tengelyek megoldása miatt a jobb oldali futógörgők 110 mm-el előbbre voltak a bal oldaliaknál, de a közöttük lévő tengelytávolság mindkét oldalon 790-790 mm maradt.

 

A láncvezető-láncfeszítő kerekek feladata volt a hernyólánc vezetése, valamint a láncfeszesség szabályozása. Ezek a kerekek a páncélteknő hátsó végén, a 28 fogas lánchajtó kerekek pedig a harckocsi elején, a páncélteknő oldalfalára lettek felszerelve. Sem a meghajtókerekek, sem a láncvezető-láncfeszítő kerekek nem érintkeztek a talajjal normális körülmények között, így ezek nem voltak terhelve. Mindkét kerék egy-egy könyökös lengőkartengelyen volt ágyazva.

 

A tömörgumival abroncsozott lánctámasztó görgők feladata volt a hernyólánc felső ágának alátámasztása, ezek golyóscsapágyon futottak. A dupla lánctartó görgők tengelye közepén „U” alakú vájattal biztosították a tengelynél magasabb, 110 mm magasságú láncvezető nyelvek áthaladását. A láncvezető nyelvek biztosították a lánc vezetését a kettős futó- és láncvezető görgőkön. Új lánc esetén a harckocsi lánctalpa 125 darab, 286x65 mm méretű lánctagból állt. A lánckoszorú elől a lánchajtó keréken, hátul a láncvezető keréken volt felfüggesztve. A Toldi könnyű harckocsi fajlagos talajnyomása 0,50 kp/cm2 volt.

 

Harci alkalmazás

A magyar harci alakulatok először 1940. április 13-án vették át az elkészült harckocsikat. Az első alakulat amit Toldikkal szereltek fel a 2. gépkocsizó dandár 3. felderítő-zászlóalja volt. Noha a harckocsik már 1940-ben részt vettek az észak-erdélyi bevonuláson, harci körülmények között csak 1941-ben lettek bevetve, Jugoszlávia megtámadásakor. A délvidéki területek visszacsatolása során a Magyar Honvédségnek csupán csekély számú, elavult francia és csehszlovák harckocsikkal kellett szembenéznie, melyek közül az ütőképesebb egységeket a Jugoszláv hadvezetés inkább a német erők ellen vetett be. A harckocsik főleg erődítmények és gyalogság ellen vívtak harcot nyílt terepen, vagy utcai közelharcban.

 

ui0zntnllswuw7b1fav.jpg

38.M Toldi a jugoszláviai harcokban

 

1941 nyarán a Szovjetunió megtámadása során a magyar Gyorshadtest összesen 102 darab Toldi I és Toldi II harckocsival volt felszerelve. Ezen a hadszíntéren azonban megmutatkoztak a harckocsi hátrányai. A gyenge fegyverzet és páncélzat miatt 1941. szeptember 1-re a Gyorshadtest könnyű harckocsijainak 53%-a harcképtelenné vált, a harctérről való november 6-i kivonásukra pedig a Toldik 80%-a megsemmisült. A könnyű harckocsi jóformán még a szovjet gyalogsági nehézpuskák ellen sem nyújtott megfelelő védelmet, egyenértékű ellenfelet pedig még a középkategóriás szovjet harckocsiknak sem jelentett. Azonban meg kell említeni azt is, hogy a magyar csapatok az 1939-es Katonai zseblexikon értelmében ekkor a Toldi harckocsikat más fegyvernemek és a gyalogság támogatására, felderítésre, biztosításra és üldözésre használták, tehát a nagy számú veszteség abból is fakadt, hogy a könnyű harckocsikat az esetek többségében nem támogatta közvetlenül a gyalogság, így ki voltak téve nemcsak a szovjet csapatok páncéltörő fegyvereinek, de még a nehézfegyverek tüzének is, illetve az ellenséges gyalogság is könnyen a közelükbe férkőzhetett egyéb páncélelhárító eszközökkel.

 

 

vj3xkiuuls51hplyy9a.jpg

38.M Toldi és egy kilőtt, ikertornyú orosz T-26 1931-es modell

 

Az 1942-ben a frontra kivonuló 2. hadsereg kötelékébe tartozó 1. tábori páncéloshadosztály még század és zászlóalj szinten alkalmazta a Toldi harckocsikat parancsnoki járműként, de 1943-ra és a háború további éveiben - a Turán harckocsik megjelenésével - már csak a 36/40. Nimród páncélos gépágyúval felszerelt egységeknél alkalmazták ilyen módon. Miután harci értéke már nem volt megfelelő, a Toldi könnyű harckocsit futár és felderítési célokra, valamint kiképzési célokra alkalmazták egészen a háború végéig. Főleg az R-5 rádió használatát és harckocsi-műszaki ismeretek elsajátítására használták. Mára egyetlen 38.M Toldi I (A-20) maradt csupán, amit az oroszországi Kubinka Harckocsi Múzeumban állítottak ki.

 

Változatok

Toldi I (A-20) – félkör alakú szalagantenna a rádióhoz, a torony tetején kivágás és egy azt takaró kupola a géppuska akadálytalan mozgásának érdekében

Toldi II (B-20) – botantenna a rádióhoz, a géppuska 25 darabos tárát 100 darabos hevederre cserélték, a torony tetején a kivágás és az azt takaró kupola megszűnt

Toldi eü. 20 – 1944-ben 9 darab harckocsit alakítottak át olyan célból, hogy a frontvonalban kilőtt harckocsik személyzetét kimentse, illetve egészségügyi személyzetet juttasson a frontra. Ez az átalakítás a lőszermennyiség csökkentésében és a jobb oldali torony-bebúvónyílás szélesítésében mutatkozott meg. Az elkészült egészségügyi harckocsikat 1944. márciusában adták át az alakulatoknak.

44.M Buzogányvetős Toldi – kísérleti jellegű változat, valószínűleg egy provizórikus próba. A harckocsi 8°-ban megemelt és kiékelt motorfedlapjára felszerelt 44.M Buzogányvető egy egyszerű kivitelezésű mechanikus rendszerrel lett összekötve a fegyverággyal, aminek függőleges irányban történő mozgatása aktivizálja a fegyver elsütőberendezését. Mivel csupán egyetlen egy fénykép készült erről a prototípusról és adatok sem maradtak fent róla, ez az elképzelés csak a fotó elemzése utáni spekuláció. Annyi azonban bizonyos, hogy a harckocsi épségének megőrzése érdekében a rakétavetőt csak +5° és +25° között lehetett függőlegesen irányozni. A horizontális célzás valószínűleg a jármű irányba fordításával történt. További bizonyítéka annak, hogy csupán egy kényszermegoldásról van szó, hogy a harckocsi tornyát 7°-al balra kellett fordítani, hogy az összekötő mechanizmus semmibe ne akadjon el a torony tetején, így a torony mozdíthatatlanná vált.

Toldi I Páncélvadász – kísérleti jellegű, 75 mm-es löveggel felszerelt vadászpáncélos a német Marder II mintájára.

 

38.M Toldi

Típus: könnyű tank

Származása: Magyar Királyság

 

Szolgálatban: 1940-1945

Használata: Magyar Királyság

Háborúk: Második Világháború

 

Tervező: MÁVAG

Tervezve: 1938

Gyártó: MÁVAG, Ganz

Ára: 110.000 Pengő

Gyártva: 1939-1942

Gyártott mennyiség: 190

Változatai: Toldi I (A-20), Toldi II (B-20)

 

Súlya: 8,5 tonna (személyzet nélkül 8,25 tonna)

Hossza: 4750 mm

Szélessége: 2140 mm

Magassága: 2020 mm (a toronytető felső éléig 1872 mm)

Legénység: 3 fő (parancsnok, lövész, vezető)

 

Páncélzat: 5-13 mm

Fő fegyverzet: 1 x 20 mm-es 36.M nehézpuska

Másodlagos fegyverzet: 1 x 8 mm-es 34/37.AM Gebauer géppuska

Motor: 8 hengeres Büssing NAG type L8 V36 Tr (155 LE, 115 kW)

Fajlagos teljesítmény: 18,2 LE/t

Sebességváltómű: 5 előre és 1 hátra

Felfüggesztés: torziós rugó

Szabad hasmagasság: 350 mm

Üzemanyag mennyiség: 253 l

Hatótáv: 200 km

Sebesség: Úton: 50 km/h

Edited by Hebime
  • Upvote 6
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

Toldi I páncélvadász

 

A Toldi I páncélvadász egy Második Világháborús, magyar kísérleti jellegű jármű volt, aminél a Marder II mintájára egy német 7,5 cm-es löveget szereltek Toldi alvázra.

 

Története

Az 1940-41-es harci tapasztalatok világossá tették, hogy a 38.M Toldi könnyű harckocsi elavulttá vált, sem páncélvédettségben, sem fegyverzetben nem veheti fel a versenyt más harckocsikkal. Hogy a hazai fejlesztésű páncélos harcértékét növeljék, a HTI több kísérletet is folytatott, ennek egyik eredménye lett 1944-re ez a kísérleti páncélvadász.

 

1942-43-ban a német csapatok 7db Marder II páncélvadászt adtak át a magyar páncélos erőknek. Ezekből egy példány 1943-ban a HTI-hez került és itt a német löveg elvi szerkezeti megoldásainak felhasználásával, 7,5 cm PaK 40/2 lövegének átültetésével próbálták meg kialakítani a magyar páncélvadász mintapéldányát.

 

Az átalakításra a HTI részére a H-376 forgalmi rendszámú Toldi I típusú harckocsit utalták ki, amit 1940-ben adott át a Ganz-gyár a 2. lovasdandár könnyű harckocsi-századának, majd 1941-ben kilőtték és visszakerült Magyarországra javítások céljából. A harckocsit 1942 szeptemberében újra hadihasználhatónak nyilvánították, így került 1943-ban a HTI-hez.

 

Fejlesztés

A hazai konstruktőrök számára tehát adott volt egy adott alváz és páncéltest méretei, valamint egy adott páncéltörő löveg formai karakterisztikája, illetve annak rendeltetésszerű használatának biztosítása vízszintes és függőleges szögtartományban. A löveg vízszintes irányú elfordítását a torony leszerelése, valamint a toronyüreg lefedése lehetővé tette volna, azonban az eredeti páncéltesten a toronyalap és a motorháztér közötti szintkülönbség a löveg csövének emelését megakadályozta.

 

A páncéltest első részét a motortér magasságával egy szintbe kellett hozni, ami az első homlokfal és az oldalfalak 120 mm-es emelését jelentette. Miután a harckocsi belsejében nem keletkezett már lőporgáz, a küzdőtér oldalszellőző nyílásait megszűntették.

 

Mielőtt a német löveget felszerelték, világossá vált, hogy a homloklemezt és az oldallemezeket újabb 130 mm-el kell megemeli, hogy a lövegpajzs és a páncéltest közötti rést befedjék. Az első homloklemez emelése azonban a vezetőülés búvónyílásának csonkításával járt. A menetirány szerinti bal oldalon lévő, háromszög alakú, páncéltestbe nyúló része lezárásra került. A megemelt fedőlemezre telepített 7,5 cm-es löveg forgási középpontja a volt toronyközéppont mögé került 50 mm-el. Az új középpontot a megemelt homloklemez belső élétől visszafelé mért lövegfordítási körív középpontja jelentette.

 

Továbbra is a német Marder II mintáját követve a toronyüreget lefedő lapot részben kivágták, illetve az eredeti alvázon már ott lévő, felső szellőzőnyílást megnyitották, így egy közlekedő nyílás alakult ki a kezelőszemélyzet számára.

 

A löveg stabilitására a felső páncéllemezt, illetve a páncélteknőt meg kellett erősíteni. A löveg és a kezelők védelmére oldalról és elölről páncéllemezekkel egészítették ki az eredeti lövegpajzsot, amely kiegészítések méreteit és alakját alapvetően megszabták a lövegpajzs paraméterei. A páncéllemez mind a jobb, mind a bal oldalon 3 darabból, 2 oldalsó és 1 első tagból állt, szimmetrikus elrendezésben. A második oldallemez a küzdőtér hátsó lezárását biztosította. Az oldalán kapaszkodófogantyú volt, a legénység beszállásának megkönnyítésére.

 

A gyalogsági lövedékek, repeszek, stb., elölről történő behatolásának megakadályozása érdekében egy második, belső reteszelőlemezt épített be, párhuzamosan az első homloklemezzel a löveg vízszintes szektorban történő elfordíthatóságának határáig.

 

A lőszert a kocsiszekrény hátsó részén, a motortér feletti ládában tárolták. A láda a vízszintes alaphelyzettől megközelítően függőleges helyzetig volt billenthető, mellyel a motorfedél nyitása javítás-szerelés céljaira szabaddá tehető volt.

 

A torony leszerelésével az önjáró löveg elvesztette a gyalogság és az alacsonyan támadó repülőgépek elleni alapvető védekezési lehetőségét. A jobb oldali oldalpáncél toldalékára, az oldalpáncéllemez és a hátsó reteszelőlemez illeszkedési pontján ezért géppuska állványt szereltek fel. Végül a nem harchelyzetű mozgatás esetére, a lövegcső lengésének megakadályozására csőtámaszt szereltek fel a magas építésű kocsinak.

 

A páncélvadász valószínűleg a sorozatgyártás nehézségei, a közismerten gyenge páncélzat, az alaptípus járószerkezetének gyengeségei, a torziós rugók megbízhatatlan minősége, az átalakítás során felmerülő esetleges újabb hibalehetőségek, a magasabb felépítés, a páncéltestből hosszan előrenyúló lövegcső, az alapstabilitás megváltozása, stb. miatt nem jutott tovább a kísérleti stádiumból. A mintakocsit a HTI visszaadta a Ganz-gyárnak, miután a löveget leszerelték.

 

bfdGafl.jpg

Toldi I páncélvadász a HTI udvarán, 1944 kora tavasza

 

Méretei és kialakítása

A harckocsi méretei lényegében nem változott, egyedül a páncéllemezek és a lövegcső miatt változott a magassága, illetve a hosszúsága 2230 mm és 5640 mm-re. A lövegcső nélkül a jármű ugyanúgy megtartotta 4750 mm-es hosszúságát.

 

A legénységet védő páncéllemezek 2 oldalfala függőlegesen helyezkedett el, a 72°-os szögben döntött páncéltest oldalfalára alul illeszkedve, felül konzolon, két szegeccsel erősítve. Az első két keskeny frontfal belső élével a löveg pajzsára szerelt záródob első élével illeszkedett, külső élével az oldalpáncéllemezhez hegesztéssel csatlakozott, és a jármű hosszanti tengelyére 70°-os szögben.

 

A 45°-os lövegpajzsra szerelt záródobok külső oldalfalai elvileg egy felfelé szélesedő csonka kúp palástján helyezkedtek el. A záródobok a löveg központi helyzetében mindkét oldalon, a kúp érintőjeként illeszkedtek az első frontlemez nyílásainak éleihez. A löveg elfordítása esetén a forgatási irányban a záródob éle a frontlemez elé-mögé került, így a nyílást nem fedte.

 

A második oldallemez egyik oldalával a középlemezhez hegesztéssel illeszkedett, ferde metszésű aljával a döntött oldalpáncél-testre támaszkodott, szabad oldalával a kocsi hossztengelye felé tompaszögben befelé állt.

 

A lőszert tároló láda hosszmérete a német 7,5 cm-es páncéltörő tüzérségi lőszer tárolására volt alkalmas, amely méreteiben a hasonló rendeltetésű magyar lőszer tárolásának is megfelelt.

 

Páncélzat

A korábbi harci tapasztalatok alapján már világossá vált, hogy a Toldi könnyű harckocsi elégtelen páncélzattal rendelkezik. Ennek okán a kísérleti Toldi I páncélvadász ferde homloklemezét talpalásos módszerrel, vagyis egy extra páncéllemez szegecsekkel való rögzítésével 23 mm vastagságúra növelték. A ferde homloklemezen található fényszórónyílást azt alatta található ellenőrző-nyílással együtt, valamint a homloklemez jobb oldalán lévő szellőzőnyílást egy-egy, 20 mm vastagságú páncéllemezzel fedték le. A vezető fejvédő homloklemeze 35 mm vastagságúra lett megerősítve. A függőleges, megnagyobbított homloklemez 23 mm-re lett megerősítve. A páncéltest többi részén az eredeti páncélvastagság megmaradt. A löveget és a kezelőszemélyzetet védő oldalsó páncéllemezek vastagsága 13 mm volt. A lövegpajzs megtartotta eredeti, két 4-5 mm-es páncéllemezét melyek között 25 mm-es rés volt.

 

Fegyverzet

A páncélvadász fő fegyverzete a német 7,5 cm-es PaK 40/2 L/46 löveg volt. Felszerelése után az ágyú megtartotta oldalirányú 65°, valamint -5° és +22° függőleges tartományú irányzási képességeit. A löveghez a kiszabott lőszermennyiség 21 gránát volt.

 

A gyalogság és a repülőgépek támadása ellen a kocsit felszerelték még egy 8x56mmR kaliberű 31.M lövedéket használó, 25 darabos tárral rendelkező, 8 mm-es 31.M Solothurn golyószóróval is, melynek elméleti tűzgyorsasága 600 lövés/perc volt, a lövedék kezdősebessége pedig 730 m/s. A golyószóróhoz kiszabott lőszermennyiség sajnos ismeretlen.

 

Mobilitás

A jármű futóművei, felfüggesztése és a motor megmaradt olyannak, amilyennek az alvázba beépítették, de a 10,5 tonnásra megnövekedett súly csökkentette a teljesítményt. A Büssing motor fajlagos teljesítménye 14,7 LE/t-ra csökkent, a jármű maximális sebessége pedig 45 km/h volt. A fajlagos talajnyomás 0,63 kp/cm2-re nőtt és a lépcsőmászó képesség 0,45 m-re csökkent. A jármű lejtőmászó képessége is romlott 30°-ra. A jármű gázlóképessége és az árokáthidaló képessége azonban megmaradt. Mivel a kormányművön sem változtattak semmit, a Toldi I páncélvadász a 38.M Toldihoz hasonlóan még mindig 4,5 m sugarú körben fordult, a belső lánctalpak éleitől mérve.

 

Toldi I páncélvadász

Típus: páncélvadász

Származása: Magyar Királyság

 

Tervező: HTI

Tervezve: 1943-1944

Gyártó: HTI

Gyártva: 1944

Gyártott mennyiség: 1

 

Súlya: 10,5 tonna

Hossza: 5640 mm

Szélessége: 2140 mm

Magassága: 2230 mm

Legénység: 4 fő (parancsnok, lövész, töltő, vezető)

 

Páncélzat: 5-23 mm

Fő fegyverzet: 1 x 7,5 cm-es PaK 40/2 L/46

Másodlagos fegyverzet: 1 x 8 mm-es 31.M Solothurn golyószóró

Motor: 8 hengeres Büssing NAG type L8 V36 Tr (155 LE, 115 kW)

Fajlagos teljesítmény: 14,7 LE/t

Sebességváltómű: 5 előre és 1 hátra

Felfüggesztés: torziós rugó

Szabad hasmagasság: 350 mm

Üzemanyag mennyiség: 253 l

Hatótáv: 190 km

Sebesség: Úton: 45 km/h

Edited by Hebime
  • Upvote 3
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

38/42.M Toldi könnyű harckocsi

 

A 38/42.M Toldi (egyéb ismert megnevezései: 42.M Toldi, Toldi IIA és Toldi B-40) a magyar gyártmányú 38.M Toldi könnyű tank módosított, fejlesztett változata. A harckocsit nem sorozatban gyártották, a már megépült Toldi könnyű tankokat alakították át.

 

Története

A Szovjetunió elleni hadműveletek során világossá vált, hogy a Toldi könnyű harckocsi képtelen megállni a helyét a modern hadszíntéren, ezért szükségessé vált mind a fegyverzet, mind a páncélzat fejlesztése.

 

1942 elején a HTI szakemberei megkezdték vizsgálataikat és megállapították, hogy a Toldi járószerkezete csak 700 kg-os tömegnövekedést képes elviselni, azonban ahhoz, hogy a páncélos valamennyi páncéllemezét kellő képen megerősítsék, több mint egy tonnányi páncélzatra lett volna szükség.

 

A HTI két javaslatot terjesztett fel az illetékes szakemberek elé; egy passzív megoldást, amely alatt a harckocsi létfontosságú részein lévő páncélzat megerősítése értendő, illetve a másik megoldás szerint a Toldi tűzerejét kell megnövelni a páncélzat rovására. A HM vezetői az utóbbi javaslatot támogatták, de a jármű átalakítása közben végül is lehetőség nyílt a páncélzat kismértékű megerősítésére is.

 

Fejlesztés

A Toldi könnyű harckocsi fejlesztése egy új fegyverzet beépítésével kezdődött. A kiszemelt fegyver a magyar fejlesztésű V-4 harckocsi 40 mm-es 37.M harckocsiágyúja volt. Az átalakítási kísérletre a H-434 alvázszámú Toldi I harckocsit vették igénybe. A löveg beépítése nem okozott nehézségeket, csupán a fegyverágyat és a védőpajzsot kellett átalakítani.

 

dwstqSb.jpg

A H-434 alvázszámú Toldi I a beépített 40 mm-es löveggel a MÁVAG udvarán

 

Az átalakított tornyú kísérleti harckocsival 1941-42 telén terhelési próbákat tartottak, amelyek azt bizonyították, hogy a súlyosabb fegyverzet beépítésével együtt a harckocsi egyes lemezeinek megerősítése és az új, nehezebb kormánymű beszerelése is elvégezhető a 700 kg-os tömegnövekedés keretén belül.

 

A Toldi harckocsi harmadik hátránya ugyanis a nagy fordulási sugara volt, ami kifejezetten nagy gondot okozott a szűk hegyi utakon. A MÁVAG és a Ganz-gyár már a 38.M Toldi gyártásának kezdete óta foglalkozott ennek a problémának a megoldásával, eltérő sikerrel. A MÁVAG-nak a kormányszerkezet módosításával sikerült a 8 méteres külső fordulási sugarat 6 méterre csökkentenie, de a próbaúton a kormánymű túlzott érzékenysége miatt a mintakocsi az árokba csúszott és kigyulladt.

 

A Ganz-gyár több sikerrel járt. 1941 októberére a Ganz elkészítette az igényeknek megfelelő, új tengelykapcsolós-botkormányos rendszerű kormányszerkezetet, amit a H-483 alvázszámú Toldi harckocsiba be is építettek. A mintakocsival 1941 október-novemberében járműtechnikai vizsgálatokat folytattak, amely során a harckocsi íven és „sarkon” is képes volt fordulni, és az irányítás közben sem jelentkeztek vezetéstechnikai nehézségek. A harckocsi teljesítménye a súlyosabb kormánymű ellenére nem változott. A Ganz kormányművét a HTI szakemberei is megvizsgálták, és a kedvező vizsgálati eredmények után beépítésre javasolták, amivel a HM illetékesei is egyetértettek, de a Toldi IIA-ba végül nem építették be. A Ganz-gyár kormányművének kísérleti járművét a Toldi III-hoz használták fel.

 

Mindezek alapján 1942 márciusában megkezdődtek a Toldi átfegyverzésének és részleges páncélzat-erősítésének munkálatai. 1942 júniusára elkészült az új típus, a Toldi IIA harckocsi számára kialakított torony vas mintapéldánya a 40 mm-es harckocsilöveggel és a 8 mm-es Gebauer géppuskával. Az esztergomi páncélosiskola lőterén végrehajtott próbalövészetek során megállapították, hogy a löveg kezelése nem okozott nehézségeket, csupán a torony forgatásánál tapasztaltak rendellenességet.

 

1942. június 19-én újabb járműtechnikai próbát, illetve bemutatót tartottak, ahol a mintajármű páncélzata még nem volt megerősítve, ellenben a páncélzat megerősítésével járó súlynövekedésnek megfelelő terhű pótsúllyal terhelték le a járművet. Az esztergomi próbalövészetet és a járműtechnikai bemutatót követő vizsgálatok megállapították, hogy a toronyforgatás nehézségeit a nehezebb harckocsiágyú súlytöbblete okozta, ugyanis a torony súlypontja ezzel előbbre tolódott, ami a toronyforgató berendezések deformációjához vezetett. Az egyensúly visszaállítására egy felülről nyitható „szekrényt” hegesztettek a torony hátsó lemezéhez. A 13-20 mm vastagságú páncéllemezekből készült toldalék a legénység málháján kívül tartalék alkatrészek, szerszámok tárolására is fel lett használva.

 

Az eredeti 40 mm-es 37.M harckocsiágyút is módosították a fejlesztés során, csöve a tüzelés során már hátra siklott, ékzárát pedig vízszintesen mozgó félautomata ékzárra cserélték. A felfúrt és rövidített csövű löveg új csőszájféket is kapott, így a lövedékek nagyobb kezdősebességgel hagyták el a csövet, amivel a fegyver páncélátütő képessége is növekedett. A módosított harckocsiágyút 40 mm-es 37/42.M elnevezéssel rendszeresítették, később 40 mm-es 42.M harckocsiágyúra nevezték át.

 

Ezek után került sor a harckocsi páncélzatának megerősítésére. A torony megerősített védőpajzsára ráhegesztettek még egy páncélhüvelyt, ami a harckocsilöveg hátrasikló részét védte, illetve a géppuskacső védelmére is odakerült egy védőburkolat. A páncéltesten csupán az első ferde homloklemezt és a frontpáncélt erősítették meg talpalásos módszerrel. Ezzel együtt lefedték a homloklemezen lévő szerviznyílásokat egy-egy páncéllemezzel és a reflektor páncélsüvegét is megszűntették.

 

1942 őszén a Ganz-gyár két, új toronnyal ellátott löveges mintajárművet adott át a honvédség szakembereinek. A mintajárművekkel megtartott próbák után  a HM 1942 decemberében 80 db Toldi I és II szériakocsi átfegyverzését és páncélzatának megerősítését rendelte meg a Ganztól.

 

Méretei és kialakítása

A harckocsi méretei lényegében nem változtak, a beépített új fegyverzet és az extra páncélzat miatt azonban súlya 9,1 tonnára nőtt. A másik eltérés a 38.M Toldihoz képest annyi, hogy a torony bukótoronypajzsa most már 90°-os szöget zárt be, ha a fegyverzet vízszintesen állt.

 

Páncélzat

A Toldi IIA páncélzata összesen négy helyen változott elődjéhez képest. A bukótorony védőpajzsa és a vezető fejvédő homloklemezei 33 mm-re erősödött, míg a ferde homloklemezek 23 mm vastagságúak lettek. A szerviznyílásokat és a reflektor helyét az első ferde homloklemezen 20 mm-es páncéllemezekkel fedték le. A torony hátsó lapjára felhegesztett toldalék oldallapjai 13 mm, hátsó lapja 20 mm, felső és alsó lapjai 5-5 mm vastagok voltak.

 

ToldiIIA.jpg

38/42.M Toldi IIA páncélzata

 

Fegyverzet

Az átalakított 40 mm-es 37/42.M L/43 (pontosabban 42,5) harckocsiágyú volt az új jármű fő fegyverzete. A löveghez a 39.M repesz- (HE) és a 36.M páncélgránát (APHEBC-T) volt rendszeresítve, amiket 800 m/s kezdősebességgel volt képes kilőni. A 36.M páncélgránát eredetileg a 36.M légvédelmi gépágyú lőszere volt, ennek kilövésére a harckocsiágyú az átalakítása után volt képes. Az új löveg 60°-os találati szög esetén 46 mm vastagságú páncélt volt képes átütni 100 méteren, 300 méteren 42 mm-t, 600 méteren 36 mm-t, 1000 méteren pedig 30 mm-t. A 40 mm-es harckocsiágyú tűzgyorsasága 16 lövés volt percenként. A kiszabott lőszermennyiség 55 db gránát volt.

 

 

66t4thltkpeqinycvd9.jpg

40 mm-es 36.M páncélgránát ballisztikai süveg és fenékgyújtó nélkül

 

1943-tól a harckocsihoz rendszeresítették a 43.M magvas páncélgránátot (APBC-T) is, hogy növeljék annak páncéltörő képességét. Ezt a lövedéket a 36.M légvédelmi gépágyúnál alkalmazták, de mivel a Toldi IIA harckocsilövegét úgy alakították át, hogy képes legyen a gépágyú lövedékeivel tüzelni, ezért a jobb páncéltörő képesség érdekében minden 40 mm-es löveghez - így a Toldi IIA-hoz is - rendszeresítették. A 43.M magvas páncélgránát igazából egy egyszerű, csúcsos hegyű páncéltörő lövedék, amire egy ballisztikai süveget helyeztek, mivel Magyarországnak sem nyersanyaga, sem a technológiája nem volt meg, hogy a német Panzergranate 40-hez hasonló volfrám magvas, űrméret alatti páncéltörő lövedékeket előállítson. Az 1943-tól rendszeresített 43.M magvas páncélgránát páncélátütő képességeiről az alábbi adatok maradtak fenn:

 

Cr-Ni páncéllemez: keménység - 300 Brinell*, lőtávolság - 50 m, kezdősebesség 720 m/s

 

40 mm vastag páncéllemez

90° - átüti

75° - átüti

60° - részben átüti

 

50 mm vastag páncéllemez

90° - átüti

75° - átüti

60° - részben átüti

 

60 mm vastag páncéllemez

90° - átüti

75° - átüti

60° - nem üti át

 

A fentiek kísérleti adatok, a 37/42.M harckocsiágyúból a lövedék 800 m/s sebességgel távozott, így a fentieknél minden bizonnyal jobb értékei voltak.

 

A jármű másodlagos fegyverzete a 100 darabos hevederrel ellátott, 8 mm-es 34/40.AM Gebauer géppuska, ami 8x56mmR kaliberű 31.M töltényt használt. Ennek a géppuskának már volt egy jellegzetes hangja, ami a megmaradt feljegyzések és jelentések alapján megrettentette a Vörös Hadsereg katonáit. A 34/40.AM Gebauer harckocsi géppuska elméleti tűzgyorsasága 900 lövés/perc volt, a lövedék kezdősebessége 730 m/s. A fegyverhez összesen 3200 darab lőszert málháztak a harckocsiba. A torony védőpajzsára hegesztett védőburkolat miatt a géppuska elvesztette a fő lövegtől függetlenített 10°-os oldalsó és függőleges szögtartományú mozgását, így már csak a 40 mm-es harckocsiágyúval együtt tudott mozogni függőlegesen -10° és +25° fokban. A 8 mm-es géppuskát azonban továbbra is ki lehetett szerelni a fegyverágyból, hogy légvédelmi célokra használhassák.

 

 

5dzzwuue41ezcwqe3d.jpg

38/42.M Toldi IIA és 43.M Toldi III harckocsi irányzék

 

Mobilitás

Mivel az új kormányrendszert nem szerelték be, a harckocsi belső íven történő fordulási sugara még mindig 4,5 méter volt. A fegyverzettel és páncélzattal járó többletsúly miatt a motor teljesítménye is megváltozott 16,6 LE/t-ra, a hatótávolság pedig 190 km-re. A fajlagos talajnyomás 0,61 kp/cm2-re emelkedett, a sebesség pedig 46 km/h-ra csökkent.

 

Harci alkalmazás

A 80 darab átalakított Toldi harckocsi 1943-tól a Keleti Fronton került bevetésre, de páncélzatuk és fegyverzetük a nagy mennyiségben gyártott szovjet közepes harckocsikkal szemben továbbra sem ért semmit, noha könnyű harckocsi kategóriában már megfelelő volt. A Toldi IIA-t a háború végéig alkalmazta a Magyar Királyi Honvédség, főleg összekötő járműként és felderítő feladatok során, a nehezebb magyar harckocsik megjelenésével pedig azokat támogatva a gyalogsággal szemben.

 

DfDjTJH.jpg

38/42.M Toldi IIA valahol a Keleti Fronton

 

Mára csak egyetlen 38/42.M Toldi maradt meg, amit 1944 nyarán zsákmányoltak a szovjet csapatok a magyar 2. páncéloshadosztálytól. Ez a példány ma az oroszországi Kubinka Harckocsi Múzeumban van kiállítva.

 

Változatok

Toldi IIAK – 1943-ban a HTI kísérletet tett a Toldi IIA oldalfalát védő köténylemez felszerelésére. A kötény fejlesztését a H-423 alvázszámú Toldi IIA-n végezték el. A harckocsi oldalára oldalanként 4 darabból álló, 380x107 cm méretű, 5 mm vastagságú páncéllemezt szereltek fel, amit 18 darab (oldalanként 9-9), néhol hozzáférhetetlen helyen rögzített, különálló fémrúddal erősítettek fel. A torony kötényzete meglehetősen bonyolult formájú volt a torony aszimmetrikus alaprajzának, valamint előrenyíló, íves oldalfalú bebúvónyílásainak követése miatt. A kötényzet csupán a torony két oldalfalát védte, a torony hátuljára hegesztett súlykiegyenlítő toldalék fedetlen maradt. A torony kötényzete 3-3 lapból állt, amiket laponként 4-4 távtartóval rögzítettek. A torony oldalsó bebúvónyílásainak nyithatóságát úgy oldották meg, hogy a toronyajtó csuklópántjára illesztették a köténylapot, így az ajtó a hozzá erősített lemezzel együtt nyílt ki. A parancsnoki kupolát a periszkópnyílások közé beépített rövid páncéllapkák védték. Az oldalkötények, a torony kötényzete és a kupolát védő páncéllapkák mind 70 mm távolságra voltak elhelyezve a harckocsitesttől. A köténypáncélzattal megerősített harckocsi oldalirányú páncélvédettsége megegyezett a megerősített frontlemezzel, azonban a többletsúly miatt a jármű harci tömege 9,85 tonnára növekedett, fajlagos talajnyomása 0,63 kp/cm2-re nőtt, sebessége pedig 43 km/h-ra csökkent. A harckocsi oldalsó védelmének köténnyel való megerősítését végül elvetették, mert a Toldi így elvesztette volna legfőbb erényét, a mozgékonyságát és jó terepjáró képességét.

 

38/42.M Toldi

Típus: könnyű tank

Származása: Magyar Királyság

 

Szolgálatban: 1943-1945

Használata: Magyar Királyság

Háborúk: Második Világháború

 

Tervező: HTI

Tervezve: 1941-1942

Gyártó: Ganz

Gyártva: 1943-1944

Gyártott mennyiség: 80 (átalakított Toldi I és Toldi II)

 

Súlya: 9,1 tonna (személyzettel 9,35 tonna)

Hossza: 4750 mm

Szélessége: 2140 mm

Magassága: 2020 mm (a toronytető felső éléig 1872 mm)

Legénység: 3 fő (parancsnok, lövész, vezető)

 

Páncélzat: 5-35 mm

Fő fegyverzet: 1 x 40 mm-es 37/42.M L/43 harckocsiágyú

Másodlagos fegyverzet: 1 x 8 mm-es 34/40.AM Gebauer géppuska

Motor: 8 hengeres Büssing NAG type L8 V36 Tr (155 LE, 115 kW)

Fajlagos teljesítmény: 16,6 LE/t

Sebességváltómű: 5 előre és 1 hátra

Felfüggesztés: torziós rugó

Szabad hasmagasság: 350 mm

Üzemanyag mennyiség: 253 l

Hatótáv: 190 km

Sebesség: Úton: 46 km/h

 

*Megjegyzendő, hogy a Második Világháború harckocsijainak páncélzatának keménysége 250-350 Brinell között mozgott, tehát a magyarországi tesztek megfeleltek a kor színvonalának. Eltérést egyedül a Szovjetunió harckocsijainál találhatunk: a T-34-es döntött homlokzati páncélzata néhol elérte a 400 Brinell-keménységet is, ebből is látszik, hogy Magyarország első sorban a Kisantant erői ellen készülődött háborút viselni, nem a katonai szuperhatalomnak számító Szovjetunióval.

Edited by Hebime
  • Upvote 3
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

43.M Toldi

 

A 43.M Toldi (egyéb megnevezései: Toldi III, vagy Toldi C-40) a magyar gyártmányú Toldi harckocsi család utolsó tagja, egyben egy utolsó kísérlet a Toldi könnyű harckocsi modernizálására.

 

Története

A 43.M Toldi kialakítása a 42.M Toldival együtt kezdődött meg, amikor a HTI a Toldi könnyű harckocsi fejlesztésével bízta meg a gyárakat. A Ganz-gyár az új, saját fejlesztésű kormányművét, amit 1942 őszére készítettek el, beépítette a H-483 alvázszámú Toldi harckocsiba. A HTI által előírt követelményeket – a páncélzat erősítését és a tűzerő megnövelését – a Ganz-gyár a továbbiakban ezen a járművön folytatta, míg a HTI a saját fejlesztéseivel volt elfoglalva.

 

Fejlesztés

A Ganz-gyár 1942 őszére elkészítette a Toldi III típusjelű tornyát is, amelynek megnövelték az oldalpalástjait, hogy a 40 mm-es harckocsiágyúval kényelmesebben lehessen tüzelni. Ugyanakkor a nehezebb löveg ellensúlyozására nem a HTI által alkalmazott toldalékot használták, hanem a torony hátsó részét meghosszabbították és szélesítették, ugyanakkor a torony páncélzatát a páncéltest páncélzatával együtt növelték.

 

Az új torony, új löveg és nehezebb páncélzat okozta többletsúly miatt a járószerkezet torziós rugóit is erősíteni kellett, ami a jármű további súlynövekedéséhez vezetett. A prototípussal 1943 januárjában újabb csapatpróbákat végeztek, majd március 1-jére elkészült a végleges mintajármű. A harckocsit 43.M Toldi könnyű harckocsi elnevezéssel rendszeresítették.

 

5br4tmeedh4gxzq7fkof.jpg

Toldi III prototípusa a MÁVAG udvarán

 

A HM 40 darabot rendelt a Toldi III típusból, de könnyű harckocsik harcértékének csökkenése miatt ezt a számot 12 darabra módosította. A Turán típusú harckocsik gyártásának előtérbe kerülésével ez a program nem kapott elegendő anyagot. A Ganz 1944 nyarán jelentette, hogy a 12 jármű befejezetlen hiányzó páncéllemezek és szerelvények miatt. A 12 jármű 1944 végén még mindig a gyárban feküdt, 1945 után feldarabolták azokat.

 

Méretei és kialakítása

A 43.M Toldi legfőbb méretbeli változása az 50 mm-el magasabb torony. Elődjeihez képest más méretei változatlanok maradtak, súlya azonban 9,2 tonnára nőtt. A Toldi IIA-hoz hasonlóan itt is páncéllemezekkel fedték le a reflektor nyílását és a szerviznyílásokat.

 

Páncélzat

A Toldi III a legjobban páncélozott könnyű harckocsi a Toldi harckocsi családból. Első ferde homlokpáncélzatát 20 mm-re, függőleges homlokpáncélzatát a vezető fejvédő kupolájával együtt 35 mm vastagra erősítették, a farpáncélzatot pedig 10 mm-re. A bukótorony homlokpáncélzata szintén 35 mm vastag volt, a torony tetőpáncélzata pedig 10 mm.

 

ToldiIII.jpg

43.M Toldi páncélzata

 

Fegyverzet

A Toldi C-40 fő fegyverzete ugyanaz a 40mm-es 42.M L/43 harckocsiágyú, ami a Toldi IIA-ba is be lett építve. A két harckocsitípus közötti eltérés fegyverzet tekintetében csak a lőszermennyiségben tapasztalható. A Toldi III ágyújához 87 darab 36.M páncélgránátot (APHEBC-T), 39.M repeszgránátot (HE) és 43.M magvas páncélgránátot (APBC-T) szabványosítottak. A harckocsi másodlagos fegyverzete a 8 mm-es 34/40.M Gebauer géppuska, amit a főlöveggel együtt -10° és +25° függőleges szögtartományban lehetett mozgatni.

 

Mobilitás

A harckocsiba a 8 hengeres Büssing motor licenciája alapján gyártott Ganz VIII. VGT. 107 motor lett beépítve, ami teljesítményét tekintve nem tér el az eredeti motortól. A harckocsi súlyával azonban a motor bizonyos értékei változtak. A jármű fajlagos talajnyomása 0,61 kp/cm2-re módosult, teljesítménye 16,4 LE/t-ra, sebessége 45 km/h-ra csökkent. A harckocsi egyéb értékei megegyeznek a Toldi IIA harckocsi értékeivel.

 

Egyetlen és lényeges különbsége a többi Toldi harckocsival szemben a helyben fordulási képesség, amit az új kormányműnek köszönhet. A jármű a szokásos 4,5 méteres sugarú körön kívül képes volt „sarkon” fordulni egy 2 méter sugarú körben.

 

43.M Toldi

Típus: könnyű tank

Származása: Magyar Királyság

  

Tervező: Ganz

Tervezve: 1941-1943

Gyártó: Ganz

Gyártva: 1943

Gyártott mennyiség: 1

 

Súlya: 9,2 tonna (személyzettel 9,45 tonna)

Hossza: 4750 mm

Szélessége: 2140 mm

Magassága: 2070 mm (a toronytető felső éléig 1922 mm)

Legénység: 3 fő (parancsnok, lövész, vezető)

 

Páncélzat: 5-35 mm

Fő fegyverzet: 1 x 40 mm-es 42.M L/43 harckocsiágyú

Másodlagos fegyverzet: 1 x 8 mm-es 34/40.AM Gebauer géppuska

Motor: 8 hengeres Ganz VIII. VGT. 107 (155 LE, 115 kW)

Fajlagos teljesítmény: 16,4 LE/t

Sebességváltómű: 5 előre és 1 hátra

Felfüggesztés: torziós rugó

Szabad hasmagasság: 350 mm

Üzemanyag mennyiség: 253 l

Hatótáv: 190 km

Sebesség: Úton: 45 km/h

Edited by Hebime
  • Upvote 3
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

36/40.M Nimród páncélos gépágyú

 

A 36/40.M Nimród (egyéb ismert megnevezései: 40.M Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyú) egy Második Világháborús, magyar sorozatgyártású páncélozott harcjármű, amely a svéd Landsverk L-62 önjáró légvédelmi gépágyú licenciája alapján épült. A háború elején még páncélvadászként és önjáró légvédelmi lövegként is funkcionált, majd a háború előrehaladtával fokozatosan kiszorult a páncélvadász feladatkörből és inkább légvédelmi célokra használták.

 

Története

Az 1936. október 25-én, a Landsverk-gyár által a magyar szakértők számára tartott bemutatón az L-60 könnyű harckocsi mellett igen sikeres volt az L-62 típusjelű önjáró légvédelmi gépágyú bemutatása is. Az európai, sőt talán a világarzenálban kuriózumként megjelenő önjáró csapatlégvédelmi harceszköz a katonai szekértők szerint kiválóan egészítené ki a harckocsik és egyéb gyorsan mozgó alakulatok védelmét, légi és részben földi veszélyeztetése esetén.

 

Az ipari szakemberek kedvező véleményét más tényezők is motiválták. Egyrészt az a tény, hogy a harcjármű fő fegyverét a 40 mm űrméretű Bofors-gépágyút a magyar ipar licencia alapján már gyártotta, másrészt a Landsverk harckocsicsalád tagjaként az L-62 alapvetően megegyezett a megvásárolni szándékozott L-60 könnyű harckocsival. Hegesztett, döntött frontlemezes harckocsitest, azonos motor, a teljes erőátvitel és kormányműrendszer, a kezelőszervek, a futómű-felfüggesztés, a lánctalp, a láncfeszítés megoldása, stb. A két típus sorozatgyártása esetén ez feltétlen előnyt jelentett volna az ipar részére.

 

A katonai és ipari képviselők válasza az L-62-es megvásárlására is az egyöntetű „igen” lett. Az elvi döntés megszületése után, 1937 tavaszán katonai és ipari szakemberekből álló küldöttség utazott Landskronába, ahol egy mintakocsit alapos vizsgálatoknak vetettek alá. A mindenre kiterjedő próbák kedvező eredményei után a HM rövidesen egy mintakocsit rendelt a gyártól, a MÁVAG pedig a későbbi megrendelésekben bízva, megvette a megrendelt prototípust és az L-62 gyártási jogát.

 

A megrendelt mintakocsi 1938 végén érkezett Magyarországra. Az eltérés az eredeti svéd járműtől minimális volt. A páncéltest első, ferde homloklemezének közepére felszerelték a Toldin is használt fényszóró páncélsisakos burkolatát, és golyóálló védőráccsal védett szellőzőnyílást alakítottak ki a sebességváltó és kormánymű hűtésére. Ugyanezen a lemezen a fényszóró kúpja alatt kezelőnyílást alakítottak ki a kormányrendszer állítására, melyet csavarkötéssel rögzített fedéllel zártak le. Ezzel egy időben megszűntették az eredeti harcjármű alsó frontlemezén kialakított szerelőnyílást és takaródobját. A tornyon nem szerelték fel a csőnyílás oldalvédelmét szolgáló két függőleges védőlemezt. Magyar kérés alapján a járműbe nem szerelték be a svéd 40 mm-es gépágyút sem. A megérkezett mintakocsit Diósgyőrbe szállították, ahol beszerelték a Magyarországon gyártott, 40 mm űrméretű 36.M Bofors gépágyút.

 

4cljfalkkua6tazfrzg.png

A mintakocsi a beszerelt 40 mm-es löveggel

 

Fejlesztés

A Diósgyőrben beépített gépágyú normál változatát az adott hely méretlehetőségei miatt némileg módosítani kellett. A talpszárakat megrövidítették, így telepítették a torony alaplemezére. A löveg függőlege forgástengelye a torony középpontjától 80 mm-el hátrébb került. A megváltozott alaphelyzet viszont további változtatásokat tett szükségessé. A 4 kezelő ülését, az irányzógépeket, a teherhárítót és a hüvelykivető rendszert mind át kellett helyezni. Az így végrehajtott módosítások miatt viszont a löveget nem lehetett szintezni.

 

A felfegyverzett vas mintakocsit 1939 márciusában mutatták be a honvédség képviselőinek, majd H-05 forgalmi rendszámmal lajstromozták. A kocsival ugyanezen év augusztus-szeptemberében műszaki menet- és tüzérszaki csapatpróbákat végeztek. A menetgyakorlatok és a műszaki vizsgálatok megfelelő eredményei mellett a lőeredményeket is jónak értékelték mind a légi, mind a földi célok ellen.

 

A csapatpróbák után a szakértők néhány apróbb módosítást kértek. Lényegi változtatást csak a tüzérségi szakértők javasoltak. A kezelők szabad megfigyelési lehetőségeinek korlátozottsága miatt a létszámot egy további kezelővel, egy tűzvezetővel kívánták növelni. Ezzel a harcjármű személyzete a vezető és a lövegkezelők mellett hat főre emelkedett. A tüzérségi szakemberek által javasolt módosításokat a HTI felülvizsgálta, majd megfelelőnek ítélte.

 

Az ötödik kezelő „beültetése” a torony átalakításával vált lehetségessé. A tornyot hátrafelé 240 mm-el megnyújtották, szélesebbé tették és egy egyenes, csaknem függőleges helyzetű lappal zárták le. A toronytoldalék jobb oldalára került a tűzvezető (parancsnok) ülőhelye, jobb keze mellett, az oldalpáncél belső oldalán a géppisztoly részére kialakított fegyvertartó. A toldalék közepén helyezték el az eredeti tornyon is lévő hüvelykivető dobot, bal oldalra az R-5M rádió került, mellyel a parancsnoki járművel tartották az összeköttetést. Ugyanitt kapott helyet egy hangszóró is, amelyen keresztül a kezelő személyzet felerősítve halhatta a járműparancsnok gégemikrofonon keresztül adott utasításait, illetve ha statikus légvédelmi üteggé állt össze több Nimród, akkor - megfelelő hosszúságú és mennyiségű vezeték és kiegészítő felszerelések segítségével - az ütegparancsnok utasításait. Ugyanezen okokból lett elhelyezve egy másik hangszóró a járművezető mögött is.

 

A toronypalást hátsó részének átalakításával viszont elvesztették az oldalfalakon 55 tárban elhelyezett lőszer mennyiségének jelentős hányadát. A torony belső falán már csak 9, egyenként 4 darabos tár részére maradt kialakított felerősítési lehetőség.

 

A magasan elhelyezett tűzvezető-ülés következtében az ötödik kezelő jószerével védtelen maradt a lövészfegyverek lövedékei ellen is. A védettség megteremtésére több javaslatot készítettek, végül a toronypalást első részének megemelése mellett döntöttek. A magasítás első fázisában az L-62-es hátrafelé 2°-ban lejtő palástját vízszintesre korrigálták, az elejéből 60 mm-t levágva szintezték. A vízszintes maradványra 280 mm-es, döntött toldáspalást került, de miután a tornyot hátrafelé is növelték, a palást a körívtől eltért. Így az eredeti torony palástját a középvonal mögött 250 mm-re függőlegesen is csonkították, majd a hátsó zárólemezt új oldallapokkal kötötték össze. A magasított előoldalt az alacsonyabb hátlappal összekötve alakult ki a Nimród jellegzetes, hátrafelé csökkenő magasságú toronyformája.

 

A palást első részének toldása miatt további változtatásokat kellett elvégezni az irányzék és a kezelők védelme érdekében, egyszersmind megoldást kellett találni a lövegcső alatti-feletti védetlen részek megszüntetésére is. Ez utóbbit úgy oldották meg, hogy a torony elejére, a cső mozgatására kialakított nyílás két oldalára 2-2, rugósan összetartó, ferde síkban elhelyezett lemezpárt szereltek. A lemezen a cső alapállásához egy fix rögzítési helyet képeztek ki. A lövegcső függőleges mozgatásakor a cső a rugós lapok egyik párját szétnyitotta a csőátmérő méretéig, ugyanakkor az ellenkező lemezpár zárva maradt. Magas szögtartományban, amikor a cső a lemezek fölé emelkedett, mindkét lemezpár zárt állásban volt.

 

Az irányzék részére kialakított réseket a löveg tokjához erősített csőidomokon nyugvó, a toronypalást belső körívével megegyező pajzslemezekkel zárták le, melyeken külön nyílásokat alakítottak ki az optikák számára. A toronypalást aszimmetrikus kialakítása miatt eltérő méretű két pajzslemez a cső függőleges mozgását állandóan követte.

 

9pqhxirm3e8f34ye1ud9.jpg

A torony belsejének kialakítása, a jobb oldali képen látszódik, hogy a vezető helye a küzdőtér felől nem volt lezárva, illetve az, hogy mennyivel szélesebb a bal oldali irányzék előtti rést lefedő páncéllemez

 

Az átalakítások befejezése után, 1940 tavaszán az L-62-est 40.M Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyú elnevezéssel rendszeresítették. 1942 októberétől rendszeresítési elnevezését 40 mm 36/40.M Nimród páncélos gépágyúra módosították, miután páncélvadászként már nem, de légvédelmi feladatok ellátásában kiválóan teljesített.

 

A HM 1940 szeptemberében 46 Nimród gyártását rendelte meg, de még mielőtt az első sorozat elhagyta volna a gyári szerelőcsarnokot, 1941 októberében egy újabb, 89 darabos második sorozatot rendelt meg. Igaz, ezeket már nem az eredeti Büssing-motorokkal, hanem ezek gyártási jogának megvétele után Magyarországon előállított Ganz VIII VGT 107 típusú, az eredetivel megegyező teljesítményű motorokkal szerelve.

 

Az első magyar gyártmányú Nimród a H-055 rendszámú kocsi volt, ami 1941 októberében készült el. Az első sorozat 26 kocsija 1941 november-decemberében készült el, de átadásukra csak a következő esztendőben, 1942 február-márciusában került sor. A próbajáratásokon a H-060 – H-068 rendszámú kocsik vettek részt. Az első sorozat további 19 kocsijának átadása 1942 május-júniusában került sor. Az első sorozat Nimródjaiból állították fel a 2. magyar hadsereg 1. páncéloshadosztályához tartozó 51. páncéloszászlóaljat, amely 1942 júliusában a doni frontra vonult.

 

1943 májusára készült el a II. sorozat első 9 darabja (1H-630 rendszámtól), immár magyar motorokkal. A megrendelt 89 darabból további 72 darabot 1943 decemberéig, a maradék 17 darabot 1944 áprilisáig készítette el a MÁVAG. Összesen 135 darab Nimród épült a háború folyamán, de 138 torony és löveg készült. A MÁVAG 3 tornyot a Folyamerők megrendelésére szállított még 1943 végén. Ezeket a tornyokat eleve hajóra szánták; 1944-ben a CSOBÁNKA vontatóra, a SZEGED őrnaszádra és a SZEGED duna-tengerjáró hajóra kerültek.

 

Méretei és kialakítása

A 36/40.M Nimród páncélozott gépágyú feltöltött állapotban, teljes személyzettel 11 tonnát nyomott, teljes hosszúsága 5750 mm, szélessége 2300 mm, magassága 2230 mm. A páncélteknő hosszúsága 5320 mm, a legszélesebb pontja 1500 mm, ami az első, fogaskerekes meghajtókerekek közötti függőleges oldalú résznél van. Szemből a páncélteknő négyszög alakú, de meghajtókerekek mögött résznél a teknő oldalfalai már 75°-75°-os szögben dőltek. Ezeken a ferde lemezeken volt oldalanként 5-5 rugó-himbatok, 2-2 lökéscsillapító, 3-3 lengőkar ütköző, 3-3 lánctartógörgő-tartó konzol, hátul a láncfeszítő kerék tengelycsapja, valamint ennek első és hátsó ütközői.

 

A páncélteknő hasa 3°-os szögben lejtett hátrafelé, a végénél egy 60°-ban hátrafelé döntött páncéllemez illeszkedett hozzá. Ennek a lemeznek a felső részén, a középvonaltól jobbra helyezkedett el a kézi indítókar bemeneti nyílása, valamint erre erősítették fel a két fekvő helyzetű kipufogódobot. Szemből egy 80°-os alsó homloklemez zárta a teknőt, amelyre 1-1 vonóhorog került és nem szögletesen, hanem ívesen illeszkedett a teknő hasára.

 

A teknő felső éle magasságában sárvédőket szereltek a futómű feletti részre. Ezekre erősítették elől az egy-egy kisebb méretű, lemezburkolattal, vagy fémráccsal védett lámpát, hátul pedig a kéziszerszámokat és a pótalkatrészeket tároló, csuklópántos fedéllel ellátott, zárható fémládákat. A sárvédő lemezeknél a jármű szélessége 2140 mm.

 

A páncélteknőhöz csatlakozott a felépítmény, amelynek oldalfalai 75°-ban kifelé dőltek, emiatt a harcjármű teljes szélessége 2300 mm. Elől egy 30°-os ferde homloklemez kapcsolódott a teknő alsó homloklemezéhez. Ez a homloklemez egy vízszintes lemezben folytatódott, majd 70°-ban csatlakozott hozzá a páncéltest frontlemeze. A felső homloklemez közepén került kialakításra egy fényszórónyílás, amit páncélsisakkal vettek körül és elölről golyóálló védőráccsal ellátott fedél zárt le. Ez a fedél a harckocsi belsejéből, az állítható vezetőülésből mozgatható. Ez a nyílás egyúttal a hajtókerekek szellőzését is biztosította. A fényszórónyílás alatt egy csavarokkal zárt, kívülről felnyitható ellenőrző-nyílás volt, a kormány-dörzskapcsoló ellenőrzésére és állítására. A kocsi elején beépített hajtóművek és fékek hűtésére a ferde homloklemez jobb oldalán lévő, golyóálló ráccsal védett szellőzőnyílást alakítottak ki.

 

A felépítmény vízszintes lemezéhez kapcsolódtak a vezető fejvéd homloklemezei. Az öt lapból álló kupola felett egy csap körül jobbra elfordítható fedél található, ezen keresztül tudott a vezető ki- és beszállni a harcjárműbe. A fejvédő kupola elején és oldalain 6 figyelőnyílás volt, ebből 3 vetítőtükörrel ellátott prizmás kinézőnyílás, 3 pedig szilánkmentes üvegből készült figyelőrés. Ezeket a figyelőréseket a belülről mozgatható, a fejvédőlemez külső oldalaira szerelt figyelőfedéllel védték. A kupola méretében és nyitási mechanizmusában is eltér a 38.M Toldin használt változattól. A Nimródé kissé nagyobb és a teljes kupola jobbra kihajtható. A kihajtott fejvédő a páncéltest függőleges frontlemezéhez billenő csappantyúval rögzíthető. A nagyobb tömeg miatt a nyitás függőleges forgatási tengelye alsó és felső pontján is rögzített a felső fedőlap előrenyúló csonkja és az alsó fedőlap között.

 

mxDHauU.jpg

Nimród nyitott vezető kupolával

 

A páncéltető fedlapján, a torony által nagy mértékben takart hátsó részen golyóálló ráccsal védett, keskeny szellőzőnyílás volt, ami a motor hűtésére szolgált. A szellőzőrács mögött, az üzemanyagtartály fölött volt egy leszerelhető keresztlemez, amelyen volt két, csuklópánttal zárható fedelű, kör alakú nyílás, ezeken lehetett betölteni a hűtővizet. A keresztlemezhez csatlakozott a motorházfedél, amelyet elől három erős csuklópánttal rögzítettek. Ezen a fedélen volt két kör keresztmetszetű, gombafej-alakú, fedéllel ellátott légszívó nyílás, pontosan a légszűrők fölött. A menetirány szerinti bal oldali légszívó nyílás mellett található a lapkával lefedett üzemanyag beöntő nyílás. A motorházfedél hátrafelé 7,5°-os szögben dőlt. A motorházfedél mögött, a páncéltest teljes szélességében levegő-kiömlőnyílás volt, ezt golyóálló rácsrudak védték.

 

A motortér oldallapjai 72°-ban dőltek befelé, ezekre erősítették fel a rendszeresített kéziszerszámokat; jobb oldalon az ásólapát, a sárhányóra rögzítve a kocsiemelő szerszám, bal oldalon a csákány, a sárhányóra rögzítve pedig a feszítővas. A nyitott torony lefedésére szolgáló álcázószínnel ellátott, vízhatlan ponyvát legtöbbször a bal oldali, sárhányóra rögzített fémládára erősítették.

 

A páncélteknő 60°-os farlemezéhez csatlakozik a felépítmény 80°-ban megdöntött páncéllemeze, ami nem csatlakozik a felső zárólemezhez, a felül nyitott rész szolgált a motorházból kiáramló meleg levegő távozására. Ezt a nyitott rést az ívben hajlított farlemez takarta.

 

A 360°-ban forgatható torony a páncéltest vízszintes középlemezén helyezkedett el, a küzdőtér felett. A torony két oldalpalástja két 65°-os dőlésszögű íves, hátrafelé kiegyenesített páncéllemez. Az oldalfalakhoz hátul egy zárólap illeszkedik, amely 86°-ban dől. A toronygyűrű belső átmérője 2000 mm. A toronygyűrű szélessége 2300 mm, a torony hátsó toldaléka 240 mm-el nyúlik túl a gyűrűn, így a torony hossza a toronygyűrű elejétől a hátsó zárólemezig 2540 mm. Az első toldalékpalásttól a hátsó zárólemezig a torony teljes hossza 2840 mm. A torony magassága az első, 65°-os dőlésszögű, magasított palástnál 880 mm, a hátsó zárólapnál 600 mm, hüvelykivető dobbal 660 mm. A zárólemezt és a torony magas elejét összekötő oldalpalástok 10°-os szögben lejtenek.

 

Páncélzat

A harckocsi teknője 6 mm vastag fenéklemezzel, 10 mm vastag első haslemezzel és oldalfallal, valamint 7 mm vastag farlemezzel rendelkezett. A páncéltest első ferde homloklemeze 10 mm, a páncéltest frontlemeze 13 mm vastagok voltak. A vezető fejvéd homloklemezei szintén 13 mm vastag páncéllapokból készültek. A páncéltető a fenéklemezhez hasonlóan 6 mm vastag. A tornyot minden oldalról 10 mm vastag páncéllemez védi.

 

q80g9opoegkgwdxlly.jpg

36/40.M Nimród páncélos gépágyú páncélzata és belső tere

 

Fegyverzet

A 36/40.M Nimród fegyverzetét a 40 mm-es 36.M Bofors légvédelmi gépágyú licenciája alapján gyártott 40 mm-es 36.M L/60 légvédelmi gépágyú alkotta. A 360°-ban elforduló toronyban a gépágyút -5° és +90° közötti szögtartományban lehetett mozgatni függőlegesen. A lövedékek kezdősebessége 850 m/s volt, a fegyver tűzgyorsasága pedig 120 lövés/perc. A Nimródhoz rendszeresített lőszermennyiség 160 gránát volt, 40 darab tárban.

 

A Nimród több féle lőszertípussal is rendelkezett; 36.M páncélgránát (APHEBC-T), 39.M légvédelmi repeszgránát (HE-T), 42.M illetve 42/a.M páncélrobbantó gránát (HEAT) és 43.M magvas páncélgránát (APBC-T). A 0,97 kg-os 36.M páncélgránát 60°-os találati szög esetén 50 mm páncélzatot volt képes átütni 100 méteren, 40 mm-t 500 méteren, 29 mm-t 1200 méteren, 25 mm-t pedig 1600 méteren.

 

rutrdknpo9t9gy8pgirz.jpg

40 mm-es 39.M légvédelmi repeszgránát, 36.M páncélgránát és 43.M magvas páncélgránát nézeti és metszeti rajzai

 

Az 1943-tól rendszeresített 43.M magvas páncélgránátnak a 39.M repeszgránáttal azonos ballisztikai képességei voltak, így a 43.M és 39.M gránátokat vegyesen tárazva is lehetett tüzelni. A lőszer páncélátütő képességeiről az alábbi adatok maradtak fenn:

 

Cr-Ni páncéllemez: keménység - 300 Brinell, lőtávolság - 50 m, kezdősebesség 720 m/s

 

40 mm vastag páncéllemez

90° - átüti

75° - átüti

60° - részben átüti

 

50 mm vastag páncéllemez

90° - átüti

75° - átüti

60° - részben átüti

 

60 mm vastag páncéllemez

90° - átüti

75° - átüti

60° - nem üti át

 

A fentiek kísérleti adatok, a 36.M Bofors légvédelmi ágyúból a lövedék 850 m/s sebességgel távozott, így a fentieknél minden bizonnyal jobb értékei voltak.

 

uki49od8eugkrm5qvu.jpg

36/40.M Nimród magassági lövegirányzék, az oldalirányzék ugyanígy nézett ki, csak 90° fokkal el volt forgatva

 

A 42.M PR gránát egy űrméret feletti, kumulatív szárnyas lövedék volt, amit szintén 1943-tól kezdtek el alkalmazni. Felhasználását nehezítette, hogy a gépágyúról el kellett távolítani a cső végén lévő lángrejtőt, illetve az, hogy a gránátot csak kívülről lehetett a csőbe tölteni. Alkalmazásának további problémája volt, hogy akadályt okozott a gépágyú automata szerkezetében, így 1943 végétől a gránátot többé nem, vagy csak elszórtan alkalmazták a Nimródoknál. A gránát továbbfejlesztett változata a 42/a.M PR gránát volt, aminek szélesebb szoknyarésze volt, így az a lángrejtő leszedése nélkül is a csőre volt húzható. A Nimródból kilőtt 10,5 kg-os 42.M illetve 42/a.M páncélrobbantó gránát kezdősebessége 110 m/s volt, páncélátütő képessége pedig 90° találati szög esetén 180 mm volt. Lőtávolsága korlátozott, 150-200 méter volt.

 

96tuj5v60a711h9atnh.jpg

36/40.M Nimród tűzkész 42.M PR gránáttal

 

A legénység számára önvédelmi fegyverek is málházásra kerültek 3 db 9 mm-es 39.M Király-géppisztoly és 2 darab puska képében.

 

Mobilitás

A motortér a küzdőtér mögött lett kialakítva. A küzdőtér hátsó lemezének a túloldalán helyezkedett el a motor hűtését ellátó 60 literes víztartály, illetve hűtőtest. Itt kapott helyet a három üzemagyagtartály is (193+26+34 l), amelyek össztartalma 253 liter volt. Az I. sorozatot Büssing NAG type L8 V36 Tr jelű, négyütemű, 8 hengeres, benzines motorral szerelték fel, míg a II. sorozat járműveit a Büssing-motor licenciáján készült Ganz VIII VGT 107 jelű, négyütemű, 8 hengeres, benzines motorral. A motor nem a jármű hossztengelyével megegyező irányban, hanem attól 5°-ban jobbra elfordítva foglalt helyet. A motor hátsó részéhez rögzítették a motor és a motortér hűtését szolgáló ventillátorkereket. A motor első részére szerelt tengelykapcsolóhoz csatlakozó kardántengely a küzdőtér jobb oldalán, a padlólemez alatt haladt a sebességváltóműhöz, majd a jármű elején lévő lánchajtó- és kormánymű közvetítésével a meghajtó tengelyre szerelt lánchajtó kerékig.

 

A motor 155 LE teljesítménnyel 2700/perc üzemi fordulatszámon 46,5 km/h maximális sebesség elérésére volt képes. Az erőgép legnagyobb vonóereje 7800 kp, a jármű hatótávolsága 200 km, a motor fajlagos teljesítménye 14,1 LE/t. Hengerűrtartalma 7913 cm3, a furat/löket arány 107/110 mm, a sűrítési arány 1:5,25. A jármű öt előre sebességfokozattal rendelkezett, ami jó tapadási viszonyok esetén 40°-os lejtőmászó, 0,6-0,8 m-es lépcsőmászó és 0,7 m-es gázlóképességet biztosított a harckocsinak. A belső láncon mérve a legkisebb fordulati sugár 5 m volt, mivel a Toldival megegyező kormánymű rendszerrel rendelkezett. A jármű árokáthidaló képessége 2-2,02 méter, legnagyobb oldaldőlési szöge pedig 22°.

 

A harckocsi futóművét oldalanként 5-5, 500 mm átmérőjű iker-futógörgő, 1-1, 675 mm átmérőjű, két fogaskoszorúval ellátott, kettős lánchajtó kerékből, 1-1 hátsó, 525 mm átmérőjű láncvezető-láncfeszítő kerékből és 3-3, 210 mm átmérőjű lánctámasztó görgőkből állt.

 

A kettős futókerekek küllős (5 küllő) keréktárcsából és az azokra szegecselt, tömörgumival borított kerékabroncsokból álltak. Oldalanként az 1. és az 5. futókerék lengőkarjához 1-1 rugós lökéscsillapító csatlakozik, a 2., 3. és 4. futógörgő lengőkarjának túlzott felemelkedését egy-egy gumituskóval ellátott ütköző gátolta. A torziós tengelyek megoldása miatt a jobb oldali futógörgők 75 mm-el előbbre voltak a bal oldaliaknál, de a közöttük lévő tengelytávolság mindkét oldalon 750-750 mm maradt. Ez alól egyedül a bal oldali, 5. futógörgő a kivétel, mivel azt 75 mm-el közelebb helyezték a 4. görgőhöz, hogy a láncfeszítő kerék megfelelően tudjon működni, így a bal oldali 4. és 5. futógörgők közötti tengelytávolság 675 mm-re csökkent.

 

A láncvezető-láncfeszítő kerekek feladata volt a hernyólánc vezetése, valamint a láncfeszesség szabályozása. Ezek a kerekek a páncélteknő hátsó végén, a 22 fogas lánchajtó kerekek pedig a harckocsi elején, a páncélteknő oldalfalára lettek felszerelve. Sem a meghajtókerekek, sem a láncvezető-láncfeszítő kerekek nem érintkeztek a talajjal normális körülmények között, így ezek nem voltak terhelve. Mindkét kerék egy-egy könyökös lengőkartengelyen volt ágyazva.

 

A tömörgumival abroncsozott lánctámasztó görgők feladata volt a hernyólánc felső ágának alátámasztása, ezek golyóscsapágyon futottak. A dupla lánctartó görgők tengelye közepén „U” alakú vájattal biztosították a tengelynél magasabb, 110 mm magasságú láncvezető nyelvek áthaladását. A láncvezető nyelvek biztosították a lánc vezetését a kettős futó- és láncvezető görgőkön. Új lánc esetén a harckocsi lánctalpa 132 darab, 286x65 mm méretű lánctagból állt. A lánckoszorú elől a lánchajtó keréken, hátul a láncvezető keréken volt felfüggesztve. A Nimród páncélos gépágyú fajlagos talajnyomása 0,60 kp/cm2 volt.

 

Harci alkalmazás

A Nimród önjáró lövegeket a Magyar Honvédség először 1942-ben vetette be a Szovjetunió elleni hadmozdulatokban. A 2. hadsereg Don menti hídfőharcai során már világossá vált, hogy a Nimród a szovjet harckocsi fegyvernem gerincét alkotó T-34 közepes harckocsi ellen nem sokat ér, a KV-1 nehéz harckocsi ellen pedig egyenesen használhatatlan. Ezzel szemben a szovjet könnyű harckocsik és a gyalogság ellen hatékony fegyvernek bizonyult, légvédelmi fegyvernek pedig egyenesen remekelt. Páncélvadászként való alkalmazását a doni vereség után – ahonnan csak 3 Nimród tért vissza a kivonult 18-ból – beszűntették és a háború további időszakaiban csak önjáró légvédelmi lövegként, illetve a gyalogság elleni harcban vetették be.

 

amZwo7U.jpg

36/40.M Nimród az alföldi páncélos csatában, Magyarország, 1944

 

Bár a 42/a.M páncélrobbantó és a 43.M magvas páncélgránátok rendszeresítésével a Magyar Honvédség újra megpróbálta a Nimródot páncélvadászként alkalmazni, ezek a törekvések műszaki okokból, vagy a kornak már nem megfelelő értékű páncélátütő képesség miatt nem voltak túl eredményesek. Mára csak két darab Nimród maradt meg. Az 1H-631-es rendszámú Nimród a budapesti Hadtörténeti Múzeum tulajdonában, egy másik jármű pedig az oroszországi Kubinka Harckocsi Múzeuméban.

 

Változatok

43.M Lehel – egy páncélozott, sebesült- és csapatszállító terepjáró gépkocsi Nimród alvázon. 1941-ben a HM utasítására a HTI kidolgozott egy tervet egy 11-12 fő létszámú lövész szállítására alkalmas harcjárműre. A tervezés során a Nimród páncélos gépágyú alvázát tekintették kiindulási alapnak. A HTI terveit áttanulmányozva a MÁVAG árajánlatot tett a harcjármű elkészítésére, de ez a Nimród előállítási költségeivel közel azonos volt, így a HM a terveket végül elutasította. 1943-ban a terveket ismét elővették, mert ekkorra már égető szükség volt egy olyan járműre, ami képes volt a kilőtt és mozgásképtelen páncélosok sebesült személyzetéhez orvosokat eljuttatni, illetve azokat a harcjárműből kimenekítve a kötözőhelyre juttatni. A HTI az 1941-es terveit kissé módosította, így a jármű képes volt 4 fő súlyos fekvő és 2 fő könnyebb ülő sérült, valamint egy orvos szállítására is. Az áttervezett modell mindkét oldalán 2-2, egymás fölé helyezett hordágy volt, amiket ha nem használtak az oldalfalak mellé lehetett becsúsztatni, így szabaddá vált mindkét oldalon a 4-4 fő részére alkalmas ülőhelyek, amelyek üléslapjai csuklópánttal felnyithatóak voltak, így ott málhát és orvosi eszközöket lehetett tárolni. A hordágyak járműbe való beemelését a motortér fölé szerelt két csúszósín segítette. A jármű ülőhelyes változata alkalmas volt 7 fő árkász szállítására is teljes málhájukkal és felszerelésükkel. A Lehel prototípusát a H-005 rendszámú Nimród átépítésével hozták létre, amit a MÁVAG 1943. július 15-én fejezett be. Az ebben a hónapban elvégzett terhelési teszt után a katonai szakemberek egy golyószóró beszerelését, az oldalfalakon zárható kémlelőnyílásokat és egyéb kisebb módosításokat kértek, amit augusztus 16-ig elvégeztek, majd augusztus 30. és szeptember 14. között újabb csapatpróbát tartottak. A HTI a járművet alkalmasnak minősítette, a HM pedig 43.M Lehel páncélozott terepjáró sebesült- és csapatszállító gépkocsi Nimród alvázon elnevezéssel rendszeresítette. A sebesültszállító változat Lehel „S”, az árkász-szállító járművet Lehel „Á” betűjellel különböztették meg. A honvédség vezetői 9 darab Lehelt a már gyártás alatt álló Nimród-szériából, további 28 darabot a Nimród-sorozaton felül kívántak megépíteni. Azonban ezek megépítése a harcoló csapatok súlyos harcjármű hiánya miatt nem került sor.

Szebeny-féle kísérleti harckocsivadász – 1940-ben Szebeny György gépészmérnök egy mozgó kiserőd tervét nyújtotta be a HM-hez. A HTI elvetette az ötletet, de Bartha Károly honvédelmi miniszter utasította Bézler Károly hadiműszaki törzskari alezredest, hogy értékelje ki Szebeny mérnök elgondolását a 8 cm-es 29.M légvédelmi löveg vagy a szintén 8 cm-es 18.M tábori ágyú és a Nimród páncélvadász alvázának felhasználásával. Az értékelés eredménye alapján a Nimródba való beépítésre csak a 18.M löveg volt a megfelelő, mivel a 29.M túlságosan nehéz volt és nagy torkolati energiával bírt. A löveg beépítésével viszont le kellett mondani a Nimród számos pozitív tulajdonságával, ráadásul a 18.M lövegen is számos módosítást kellett elvégezni. Szebeny mérnök vállalta az ágyú átszerkesztését és nekilátott a mozgóerőd megtervezésének is. AHTI szakemberei szerint a terv megfelelhetett volna, de az új löveg, és az extra páncélzat a Nimród alvázának 50%-os túlsúlyt jelentett volna, nem is beszélve arról, hogy le kell mondani a Nimród személyzetének jó harctéri megfigyelési lehetőségéről. Végül a HTI megállapította, hogy Szebeny mérnök elképzelése a tervei alapján nem egy mozgó erőd, hanem egy páncélvadász jellegű harcjármű. A HTI ezek alapján a tervet elfogadhatatlannak tartotta, mert az akkori felfogás szerint egy ilyen felépítménynél követelmény volt a 360°-os oldalirány-körzet, a Szebeny-féle harckocsivadász pedig csak 30°-30°-os oldalirányú szögtartománnyal rendelkezett. Szebeny mérnök végül 1941 novemberére készült el a 18.M löveg szerkesztési munkálataival és bejelentette, hogy a függőlegesen +100°-os szögtartományba emelhető ágyúval a járműve légvédelmi feladatokra is alkalmas lesz, a páncélzatot pedig 20-30 mm-esnek gondolta. A Hadiműszaki Tanács végül az 1942. május 11-ei ülésén elutasította Szebeny mérnök terveit, mert a jármű az akkori, ilyen típusú járművekkel szemben támasztott követelmények szerint nagyon sok felesleges, ráadásul több negatív, mint pozitív tulajdonsággal rendelkezett. Nagy torkolati energiáját nem lehet kihasználni, mert a gyenge páncélzata miatt a hátsó vonalakban kéne alkalmazni, túlsúlya miatt elveszítené mozgékonyságát, az oldalirányzás nehézségei, az első példány 1944 vége előtt nem készülne el, stb. A Hadiműszaki Tanács javasolta a Szebeny-féle elgondolással való kísérletek megszűntetését, amit a HM el is fogadott, a konstrukció finanszírozását a mintapéldány megrendelése előtt abbahagyta. A Szebeny-féle harckocsivadász sohasem jutott le a tervezőasztalról.

 

36/40.M Nimród

Típus: önjáró légvédelmi löveg

Származása: Magyar Királyság

 

Szolgálatban: 1941-1945

Használata: Magyar Királyság

Háborúk: Második Világháború

 

Tervező: MÁVAG

Tervezve: 1938-1940

Gyártó: MÁVAG

Gyártva: 1940-1944

Gyártott mennyiség: 135

 

Súlya: 11 tonna

Hossza: 5750 mm

Szélessége: 2300 mm

Magassága: 2230 mm

Legénység: 6 fő (parancsnok, 2 lövész, 2 töltő, vezető)

 

Páncélzat: 6-13 mm

Fő fegyverzet: 1 x 40 mm-es 36.M L/60 gépágyú

Motor: I sorozat: 8 hengeres Büssing NAG type L8 V36 Tr (155 LE, 115 kW)

            II. sorozat: 8 hengeres Ganz VIII VGT 107 (155 LE, 115 kW)

Fajlagos teljesítmény: 14,1 LE/t

Sebességváltómű: 5 előre és 1 hátra

Felfüggesztés: torziós rugó

Szabad hasmagasság: 350 mm

Üzemanyag mennyiség: 253 l

Hatótáv: 200 km

Sebesség: Úton: 46,5 km/h

Edited by Hebime
  • Upvote 4
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

40.M Turán közepes harckocsi

 

A 40.M Turán (egyéb ismert megnevezései: Turán 40 és Turán I) egy Második Világháborús, magyar sorozatgyártású, magyar vonatkozásban közepes harckocsi. A 18,2 tonnás harcjármű a magyarországi hidak és vasúti kocsik teherbírása, az ipari kapacitás, valamint a fegyverzet miatt közepes harckocsi kategóriába lett sorolva, azonban a Turán I a korszak katonai nagyhatalmai – Náci Németország, Szovjetunió, Egyesült Államok, Egyesült Királyság, japanán – terminológiájában még mindig könnyű harckocsinak minősült páncélzata és fegyverzete alapján. A Turán 40 a Csehszlovák Škoda-gyár Š-II-b típusjelzésű  – a Csehszlovák hadseregben LT vz. 35 néven, a náci megszállást követően pedig Panzerkampfwagen 35(t) néven rendszeresített –, magyar típusjelölésén T-11 könnyű harckocsi fejlesztett prototípusán, az Š-II-c, magyar típusjelölésén T-21 licenciája alapján épült.

 

Története

A közepes harckocsik beszerzésére a HM több irányban keresett megoldást; egyrészt a külföldi vásárlás, másrészt a hazai fejlesztés lehetőségét igénybe véve, azonban a honi fejlesztés útja vakvágányra futott, a V-4-es típusú harckocsival kapcsolatos remények nem valósultak meg, fejlesztését leállították.

 

Maradt a külföldi beszerzés vagy a licencia vásárlás lehetősége. A tájékozódás több irányban folyt. A németországi puhatolózás nem sok sikerrel kecsegtetett, csak elavulóban lévő típusok méregdrága áron történő vásárlására kaptak bizonytalan ígéreteket. Folytak a svéd Landsverk-gyár Lago (a Stridsvagn m/42 kezdeti prototípusa), 16 tonnás, 57 mm-es ágyúval felfegyverzett közepes harckocsi beszerzésével kapcsolatos tárgyalások, valamint az olaszokkal a Fiat-Ansaldo M13/40 típusú, 11 tonnás, 47 mm-es ágyúval felfegyverzett közepes harckocsi átadása ügyében. A gyártásjog-vásárlásokkal kapcsolatban mindkét országgal a győri Waggon- és Gépgyár Rt. képviselői tárgyaltak, s a kapcsolatok kedvező kimenetelt valószínűsítettek.

 

A döntés egyre jobban az olasz harckocsi felé hajlott, amikor 1939 októberében újabb, sikerrel kecsegtető megoldás jelentkezett a szomszédos Cseh-Morva Protekturátusból érkezett ajánlat formájában. A Škoda-gyár műszaki igazgatója ekkor adta át a HTI munkatársainak azon katonai járművek listáját, amelyeknek külföldi értékesítését a németek engedélyezték.

 

Az eladható típusok között szerepelt a T-11-es, 10,5 tonnás, 37 mm-es lövegű, és a T-21-es, 16,5 tonnás, 47 mm-es löveggel felfegyverzett Škoda harckocsi is. A T-11 típusú harckocsiról Kárpátalja és a Felvidék visszacsatolása során 2 darabot kilőtt a honvédség, majd kijavításuk után próbának vetették alá. A próbák kedvező eredményei alapján a T-11-es típusból továbbfejlesztett T-21-es változat felkeltette a szakemberek figyelmét.

 

A Škoda Művekkel megkezdett tárgyalások során megállapodás született a T-21-es 1940 elején történő magyarországi kipróbálására. Így 1939 végére a HM három közepes harckocsi; a Lago, az M13/40 és a T-21-es beszerzési lehetősége közül választhatott. A HTI a tárgyalások kezdetén megállapodott a négy legnagyobb hadiüzemmel, hogy a típusok közüli választás után a kiválasztott harckocsi gyártását a Weiss Manfréd Rt., a Magyar Waggon, a Ganz és a MÁVAG között arányosan osztják meg.

 

A négy üzem közös megállapodása alapján a WM felvette a kapcsolatot a Škoda Művekkel, s megegyeztek a T-21-es harckocsi mintapéldányának csehországi megtekintésében. 1940 kora tavaszán katonai és műszaki küldöttség utazott Pilsenbe a kocsi megtekintésére és az esetleges vásárlás részleteinek megtárgyalására. Az előtárgyalások eredményeként a Škoda-gyár május 11-én megküldte a T-21-es műszaki leírását, valamint a licencia-szerződés tervezetét, amely igen nagy ellenértéket, másfél millió pengő összeget jelentett.

 

A HTI kérésére a Škoda-gyár jelezte, hogy 1940 május végére háromhetes bemutatásra átadja a T-21-es vas felépítményű prototípusát a honvédség szakértőinek. Bár a próba időtartama lényegesen kevesebb volt a HTI által kért két hónapnál, ugyanakkor a próba során megtehető kilométerek számát is erősen korlátozták – úton 1000, terepen 200 km –, a HM az ajánlatot ilyen feltételek mellett is elfogadta. A harckocsi másodlagos fegyverzetét alkotó géppuskákat, a gránátokat, illetve a rádióját a német illetékesek nem engedték kiszállítani, mivel rendszeresített anyagról volt szó. A Škoda-gyár részben azért is kötötte ki a korlátozott kísérleteket, mivel csak ez az egyetlen kocsi állt rendelkezésére, s részben üzleti aggodalom is vezette őket, mivel Magyarországon a szabadalmaik nem voltak bejelentve.

 

Valószínűleg már a harckocsi kipróbálása előtt döntöttek a HM-ben a három típus közül történő választást illetően; a Škoda-gyár T-21-es típusát tekintették a legmegfelelőbbnek, a külföldi beszerzési lehetőség jóformán teljes hiánya miatt is. Ezt a döntést nagymértékben befolyásolta az a bizonytalan forrásból származó értesülés is, hogy egy mintapéldányt korábban Romániában kipróbáltak, s ennek eredményeként a románok már 200 darabot meg is rendeltek. Ez dezinformáció volt, a cseh üzem másoknak - német engedély nélkül - ugyanúgy nem szállíthatott. Ezek után a VKF 1940. május 26-án megtartott értekezletén intézkedéseket tett a T-21 licenciájának megvásárlására.

 

Fejlesztés

A vas felépítményű T-21-es mintapéldánya 1940. június 10-én érkezett Hajmáskérre, cseh személyzettel, de szerkezeti rajzok, műszaki dokumentációk nélkül. A harckocsiba csak a cseh harckocsiágyú volt beszerelve, a géppuskanyílások üresek voltak. A műszaki átvétel és a csapatpróba erősen korlátolt körülmények között zajlott, ugyanis a harckocsi vezetését csak a kiküldött cseh személyzet végezhette, a magyar bizottság tagjai csupán 1-1 órát vezethettek, ellenőrzés mellett. Ugyanakkor a harcászati értékelése sem lehetett kielégítő, hiszen a próbakocsi fegyvertelen volt, illetőleg az eredeti, 47 mm űrméretű, vastag csőfalú Škoda harckocsiágyút gyakorlatilag meg sem ismerhették.

 

2ujovtc79k7bwhdzqxkn.jpg

Fegyvertelen T-21 Hajmáskéren, 47 mm-es ágyúcsővel

 

A T-21-es, bár néhány jellemzőjében – szegecselt, közel függőleges lapokból épült felépítménye és a járószerkezet megoldása – nem tartozott a legkorszerűbb harckocsik közé, ugyanakkor néhány igen modern részegységet is tartalmazott. Így a sűrített levegővel működő tengelykapcsoló, a pneumatikus kormány- és fékrendszer, mellyel számtalan kortársát megelőzte. Ez a korszerű pneumatikus rendszer – amely a magyar kezelők számára ismeretlen volt –, később hibák sorának forrása is lett.

 

A magyar bizottság a korlátozott műszaki átvétel és csapatpróba ellenére kedvező véleményt alkotott; a T-21 megfelel a követelményeknek, csupán védettségét kell megfelelő páncélzattal növelni, a torony térfogatát bővíteni, hogy a kezelőszemélyzet eredeti létszámát egy fővel, ötre lehessen kiegészíteni. Fegyverzetként egy 40 mm űrméretű löveget, a toronyban egy 8 mm űrméretű géppuskát, a vezető mellett egy további 8 mm-es és egy 12,7 mm-es géppuskát javasoltak beépíteni. Ebből a 12,7 mm-es géppuska végül nem valósult meg.

 

A HTI és a VKF ellenezték a nagyobb űrméretű löveg rendszeresítését, félvén a torony teljes átalakításából adódó gyártási idő növekedésétől. Azzal érveltek, hogy az eredeti 47 mm-es űrméretű löveg a 40 mm-es átütőerejét nem haladja meg, lévén az előbbi 590 m/s kezdősebességével szemben a 40 mm-es löveg a maga 820 m/s kezdősebességével azonos átütőerőt képvisel. Ugyanakkor az ipar a 40 mm-es lőszert már gyártja, egy esetleges átállás az egész harckocsi programot késleltetné.

 

A későbbi csapatpróbákon a löveg részére kialakított nyílást egy lemezzel részben lefedték, alsó kiképzésébe a V-4 részére kifejlesztett 40 mm-es 37.M harckocsiágyút építették be, átmeneti jelleggel. A torony frontlemezének jobb oldalán lévő géppuskanyílásba egy burkolt csövű Gebauer géppuskát szereltek be, gömbcsukló alkalmazásával. Ugyanezen a kocsin, az első botantenna mellett, a Toldi harckocsi szalagantennáját is felszerelték a toronyra.

 

77mcn5ve9otmsp70rwv.jpg

Átalakított T-21 csapatpróbán az ideiglenes 40 mm-es 42.M harckocsiágyúval, géppuskával és szalagantennával

 

A HM a Škoda-gyártól később a harckocsilöveg átalakítását is megrendelte. A szerkezeti részek alapvető megtartása mellett a 47 mm-es helyett egy 40 mm-es lőszert tüzelő harckocsilöveg kialakítását kérték. A kért átalakítást a Škoda-gyár elvégezte, ezzel a harckocsi a szabványos magyar 40 mm-es űrméretű páncéltörő lőszert volt képes használni. Az utolsó próbákon a T-21-es már az új löveggel vett részt, melynek licenciáját a HTI meg is vásárolta.

 

Az igen rövid ideig tartó próbák, valamint a szerkezeti rajzok hiánya ellenére a bizottság megvételre és alkalmazásra javasolta a T-21-es harckocsit. A bizottság jelentése nyomán a HTI a harckocsi rendszeresítését szorgalmazta.

 

A harckocsi rendszeresítése még meg sem történt, amikor 1940 szeptemberében a HM 230 harckocsit rendelt: a Weiss Manfréd-gyártól és a győri Waggon- és Gépgyártól 70-70 db. A Ganztól 50 db, a MÁVAG-tól 40 db járművet.

 

A sorozatgyártás megkezdése előtt a T-21-esen több módosítást kellett végrehajtani, melyeket a HTI és a VKF a próbák során javasolt. Ugyanakkor a Škoda-gyár tervezői is újabb módosításokat végeztek a tervrajzokon. Mindezek igen megnehezítették a négy gyárban folyó átalakítási munkálatokat. Ezért a Weiss Manfréd-gyár szerkesztői irodájában központi tervezőgárdát szerveztek, amely mind a négy gyárat folyamatosan ellátta a megfelelő rajzdokumentációkkal.

 

A harckocsit végül 1940. november 28-án rendszeresítették 40.M Turán közepes harckocsi és 40.M Turán parancsnoki harckocsi megnevezéssel.

 

9lqzivwiwvhsqw54p7ej.jpg

40.M Turán és 38.M Toldi harckocsik szerelése

 

A módosítások elhúzódása miatt az első magyar építésű Turán harckocsi csak 1941. július 8-án készült el. A több mint 40 kisebb-nagyobb átalakítás után kialakult Turán harckocsi alakját és szerkezetét alapvetően megőrizte későbbi változatain is. A későbbi módosítások során a 40 mm-es harckocsilöveget is átalakították hátrasikló csövű, függőlegesen mozgó félautomata ékzárral működő löveggé.

 

A páncélteknő csaknem azonos volt a T-21-ével, azonban néhány részen megerősítették a páncélzatot. A páncéltest felépítménye helyenként változott, legszembetűnőbben az első oldallemezek alakjában. A Turán első oldallemezei törés nélkül illeszkedtek a homloklemezhez és az oldalfalakhoz, figyelőnyílások nélkül. Ezek pótlására az első fedlapra egy-egy forgatható és szintben billenthető 40.M figyelőprizmát szereltek fel a vezető és géppuskakezelő részére. A homloklemez páncélzatát is megerősítették. A géppuska a frontlemez középpontjából a bal oldalra került. A két keretes figyelőprizma helyett csupán a vezető védőüvege elé helyeztek el egy lehajtható fedelű, 41.M vezetőprizmát. Érdekesség, hogy az egyik első Turánt, a H-854 rendszámút az eredeti cseh T-21-es vezetőprizmájával szerelték fel.

 

A hűtéssel kapcsolatos korábbi hibák kiküszöbölésére a teljes hűtőrendszert átalakították. Ekkor került a motortér fedőlapjára a rácsozattal ellátott hűtőnyílás. A hűtő átalakítása a gyártásban közel 4 hónapos kiesést és kb. 200.000 pengő többletköltséget jelentett.

 

A harckocsi farlemezére – magyar harckocsigyártás történetében először – 5 darab ködgránátot szereltek fel. A harckocsiból indítható ködgyertyákkal mintegy 20x40x80 m-es ködfalat lehetett létrehozni. A tartályok alján lévő ajtót a küzdőteret a motortértől elválasztó falra szerelt emeltyűk által lehetett nyitni. A ködgyertya ekkor a gravitáció hatására egy rugó segítségével kiesett. Eséskor a gyertya gyújtószerkezete működésbe lépett, és megindult a ködfejlesztés.

 

A legnagyobb mértékű átalakítást a harckocsi tornyán végezték, méreteiben, alakjában és felszerelésében egyaránt. Elsőként lényegesen megnövelték a torony térfogatát, miután a toronyban 2 fő helyett 3 kezelő részére kellett megfelelő helyet kialakítani. A toronykoszorú átmérőjét 200 mm-el, a torony hosszát 75 mm-el, szélességét 295 mm-el növelték. A T-21 csúcsban végződő tornyát szögletessé bővítették. Ebben a részben kapott helyet az ágyúlőszer és az egészségügyi láda, illetve a rádió.

 

A torony alaplapját a toronykoszorú fölé emelték, mert a pótlólag felszerelt hűtőrács kimagasló oldallapjai felett a torony csak így tudott elfordulni. A torony fedőlapjára új alakú parancsnoki kupola került. A torony páncélzatát szintén megerősítették pár helyen.

 

A harckocsitest és a torony páncélzatának megerősítése azonban a jármű tömegének jelentős növekedésével járt. Hogy megőrizzék az eredeti súlyhoz tartozó motorteljesítményt, az eredeti 240 LE-s Škoda-motort a WM-gyárban 260 LE-sre módosították, majd Weiss Manfréd V-8 H4 néven rendszeresítették.

 

Az 1941. július 8-án átadott első Turán harckocsival sietve, már július 22-én megkezdték a vezetési próbákat, de mindjárt az elején olyan motorikus meghibásodások következtek be, hogy a szeptember végéig tartó javítások befejezéséig szüneteltették a próbautat. Októbertől újrakezdték a Turán vizsgáztatását, és decemberig 6000 km utat tettek meg vele. A kocsit a Tiszántúlon és a Radnai-havasokban járatták be. A próba során ismét számos konstrukciós hibára derült fény, amelyeknek kiküszöbölése 1942 márciusáig tartott. Az első Turán 1942 májusáig több mint 10.000 km-t tett meg. Természetesen a javítások és a módosítások a harckocsi átadások nagyméretű lemaradását idézték elő.

 

y59xhywu0jxlf3pdde.jpg

40.M Turán harckocsik KÁB vizsgán

 

A Weiss Manfréd Rt. 1942 júniusában 4 harckocsit adott át a csapatoknak, amelyek azonban még csak kiképző harckocsikként voltak alkalmazhatók. Végül az 1940 szeptemberében megrendelt 230 darabos első sorozat Turán 40-est a számtalan módosítás következtében csak egyéves késéssel, 1942 szeptemberében adták át. 1943 végéig további 49 darab Turán 40-es készült el a második sorozat 55 darabos megrendeléséből. Ez összesen 279 darab Turán 40, de ezek a harcoló alakulató számára kiadott harckocsik száma, ezen felül volt még 10 Turán I típusú harckocsi kiképzési célokra.

 

Méretei és kialakítása

A 40.M Turán közepes harckocsi 18,2 tonnát nyomott, teljes hosszúsága 5530 mm, szélessége 2440, magassága a figyelőprizmák tetejéig 2355 mm. A páncélteknő szemből négyszög alakú, oldalfalai 90°-ot zártak be.

 

A páncélteknő hasa vízszintes volt, a végénél egy 45°-ban hátrafelé döntött páncéllemez illeszkedett hozzá. Szemből egy 40°-os dőlésszögű haslemez, majd egy 60°-os alsó homloklemez zárta a teknőt, amelyre 1-1 vonóhorog került.

 

A teknő felső éle magasságában sárvédőket szereltek a futómű feletti részre, amelyek 3°-os szögben lejtenek hátrafelé. Ezekre erősítették elől a fényszórókat, amelyeket a frontkövetelményeinek megfelelően 1944-től sötétített üveggel láttak el, védelműket pedig egy keskeny nyílású lemezburkolat biztosította. A bal oldali fényszóró mögött tűzoltó készülék foglalt helyet, a jobb oldali mellett pedig a kürt hangszórója. Az elülső sárvédők belső oldalain további szerszámok voltak: bal oldalon drótvágó, a jobb oldalon pedig a lánctagok cseréjekor használt különleges szerszám, valamint a csapszeg beverésére szolgáló kalapács. A fényszórók előtt kerültek málházásra a talajszint kiegyenlítésre és egyenletes súlyelosztásra szolgáló 2-2 vastag falap az emelőkhöz.

 

A páncélteknőhöz csatlakozott a felépítmény, melynek oldalfalai 80°-ban befelé dőltek. Ezekre további kéziszerszámokat málháztak; bal oldalra ásólapátot és feszítővasat, a jobb oldalra acélsodronyokból készült vontatókábelt. Az első, ferde oldalpáncélok közül a bal oldalira rádióantenna tartó lett felszerelve elől, a fényszóró közelében, de ezt csak a parancsnoki változaton használták annak ellenére, hogy mindegyik típus rendelkezett vele. Ezek az oldalpáncélok az első frontpáncéllal 60°-os szöget, a hozzájuk illeszkedő oldallemezekkel pedig 30°-os szöget zárnak be. A küzdőtér után az oldalfalak kis töréssel folytatódtak a farpáncél felé. A motortér oldallemezeinek alsó részén van egy-egy golyóálló ráccsal védett, belülről 4-4 zsalulemezzel lezárható szellőzőnyílás. Hasonló, zsaluzattal lezárható nyílás volt a páncéltest hátsó oldallemezén is, a kipufogódobok alatt.

 

Elől egy 15°-os ferde homloklemez kapcsolódott a teknő alsó homloklemezéhez. Ehhez csatlakozott a felépítmény 72°-ban megdöntött frontlemeze. A ferde homloklemezen egy kör alakú szerelőablak található karbantartási célokra, illetve ide került a későbbiekben a pótláctagokat leszorító vaspánt is. A frontlemezen kapott helyet a 41.M vezetőprizma, valamint egy gömbcsuklós rögzítésű Gebauer géppuska a mellé szerelt célzótávcsővel. A 41.M vezetőprizma gyakorlatilag egy szilánkmentes üvegből készült figyelőrés egy elé hajtható páncéllemezzel, amelyen egy kis rés biztosította a vezető további kilátását a harckocsiból. A páncéllap nem csúszott bele a frontlemezre, annak lapjára illeszkedett.

 

3ua6q3h9r3zo01gbn0ps.jpg

Kötényezett tornyú Turán 40, jól megfigyelhetőek a fényszórót védő páncélburkolat, a rádióantenna tartója, a ferde homloklemezen lévő kerek szerelőnyílás, és a 41.M vezetőprizma részletei

 

A páncéltető fedlapjának első részére 1-1 forgatható és szintben billenthető 40.M figyelőprizmát helyeztek el. A jobb oldali a vezető oldalirányú kitekintésére szolgált, míg a másik a géppuska kezelő számára volt fenntartva. A fedőlapon csak a vezető számára lett kialakítva egy kétszárnyú ajtóval lefedett búvónyílás. A jobbra-balra kihajtható ajtószárnyak közül a jobb oldalit úgynevezett sarokpánt-csuklóval látták el, miután ez nem a fedőlapra, hanem a vezető figyelőprizmájának védőtokjára feküdt rá.

 

A motortér fölött helyezkedett el egy egyszárnyú szerelőajtó, közvetlenül a motor hűtésére szolgáló, golyóálló rácsozattal borított nyílás mellett. A hűtőrendszert a motor üzemeltetése mellett a küzdőtér szellőztetésére is alkalmazhatták a kezelők a küzdőtér és a motortér közötti válaszfalon lévő szellőzőrész segítségével. Az egyszárnyú szerelőnyílás mellett, a harckocsi bal oldalán került málházásra a csákány és a sár kiverésére szolgáló nagy kalapács. A motortér feletti fedlap 5°-ban dőlt lefelé, majd a motortér mögötti hajtóműház fölött 18°-os szögben dőlt tovább. A hajtóműház felett egy kétszárnyú szerelőajtó lett kialakítva, ettől jobbra és balra lett elhelyezve 1-1 kocsiemelő szerszám. A hajtóműház oldallemezei, amelyekre a kipufogódobokat erősítették, 75°-os szögben dőlnek befelé a felépítmény többi, 80°-ban dőlő oldallemezével ellentétben.

 

A páncélteknőt hátul egy függőleges lemez zárja. A teknő 45°-os hátsó lemezének és a függőleges zárólemeznek a közös illesztésére 1-1 vonóhorog lett felszerelve. A zárólemezen lett elhelyezve az 5 darab ködgránát, valamint 2 pótgörgő.

 

A 360°-ban forgatható torony a páncéltest vízszintes középlemezén helyezkedett el, a küzdőtér felett. A torony összesen 6 lemezből áll, ezek közül a 4 oldallemez és a homlokzati lemez 80°-os szögben dől befelé, míg a hátsó lemez 90°-os maradt. Ez a hátsó zárólemez 925 mm széles volt és az R-5/a rádió antennatartója erre lett felszerelve. Az első két oldallap rövidebb, mint a hátsók, csúcspontjuk a toronykoszorú haránt irányú átmérőjének vonalában van. Ezt a csúcsponti helyzet a későbbi Turán-változatok – Turán II és Turán III – is megőrzik. A torony oldalára előrenyíló ajtók kerültek. A nyitott ajtók rögzítésére zárókarok szolgáltak, melyek a torony oldalfalán lévő rögzítőkengyelbe illeszkedtek. A toronypalást oldalfalaira 4 horgot szegecseltek a torony esetleges le-, illetve felemeléséhez. A toronykoszorú átmérője 1700 mm, a torony hossza 2020 mm, legnagyobb szélessége 1850 mm, magassága a kupolán lévő figyelőprizmák tetejéig 825 mm.

 

A torony homloklemeze két ugyanakkora, jobb és bal oldali lemezekből épült, a közöttük lévő 175 mm-es nyílásba építették a 40 mm-es 41.M harckocsiágyút. A későbbi Turán-változatoknál ez a két oldalsó homloklemez azonos maradt a Turán I-ével, csupán a löveg befogadására szabadon hagyott nyílás szélessége növekedett a beépített fegyver méreteivel megegyezően. A homloklemez jobb oldalára került a másik Gebauer géppuska, gömbcsuklós rögzítéssel, a bal oldalán pedig a külső védőkerettel felszerelt 40.M lövegirányzó távcső helyezkedett el, szintén gömbcsuklós rögzítésben. A homloklemez alsó élmérete 1275 mm.

 

A torony fedőlapján helyezkedett el az irányzó és a töltő 40.M figyelőprizmái, valamint parancsnoki kupola. A kupola mind a 6 oldala 80°-ban dőlt befelé, felső lapján kétszárnyú, jobbra-balra nyíló ajtóval fedett búvónyílást készítettek. A búvónyílás előtt és mögött elhelyezkedő egy-egy 40.M figyelőprizma szolgált a parancsnok harckocsin kívüli tájékozódására. Ezek minden irányba lehetővé tették a megfigyelést.

 

A toronyban elhelyezkedő 3 fő részére ülőhelyeket alakítottak ki; bal oldalt ült a irányzó, akinek a löveggel történő célzás majd lövés volt a feladata. A löveg jobb oldalán helyezkedett el a töltő kezelő, aki a löveg, illetve a géppuska töltését végezte, esetleg a lövegről lekapcsolható géppuskát kezelte. A harckocsi parancsnoka a toronyban középen, hátul, a löveg fara mögött foglalt helyet. Ő irányította a harckocsi kezelőszemélyzetét gégemikrofon és a harckocsi belsejében lévő hangszóró útján.

 

A torony forgatásának vezérlésére egy további eszköz állt a parancsnok rendelkezésére. A menetirány szerinti első parancsnoki tükrös figyelő berendezés alatt helyezkedett el az irányszög mutató szerelvény*. Ez egy kör alakú tárcsa volt, melyen mozgó nyíl jellel jelölhette meg a kívánt elfordítási szöget. A tárcsa csuklós rendszeren keresztül volt kapcsolatban a lövész előtt felszerelt, hasonló körtárcsával, amely a toronyforgató rendszeren helyezkedett el. A lövész a torony forgatását addig végezte, amíg az alsó mutató a parancsnoki jelet nem fedte.

 

Páncélzat

A harckocsi teknője 13 mm vastag fenék-, a páncéltető ugyanilyen vastag fedőlemezből készült. A 15°-ban döntött első ferde homloklemez ugyancsak 13 mm vastag. A harckocsi oldalfalai a teknőn és a felépítményen egyaránt 25 mm vastagok, akárcsak a teknőt záró hátsó döntött lemez, a hozzá csatlakozó függőleges farlemez és a 18°-ban lejtő tetőlemez. A páncélteknő 40°-os dőlésszögű haslemez, és a 60°-os dőlésszögű alsó homloklemez eredetileg 30 mm-es páncélzatát egy 20 mm-es páncéllemez rászegecselésével 50 mm vastagra erősítették. Ugyanilyen módszerrel erősítették meg a felépítmény frontlemezét 30 mm-ről 50 mm-re. A torony minden oldallemeze a parancsnoki kupola oldallemezeivel és frontlemezével együtt 25 mm vastagok. A tornyon egyedül a löveg két oldalán elhelyezkedő frontlemezek bírnak 50 mm-es vastagsággal. A torony és a kupola tetőlemezei 13 mm vastagságúak.

 

1943 végétől néhány Turán I kocsit kötényezéssel láttak el. A kötényezési próbákat a H-834 kocsin végezték el, még tömör lemezekkel. A köténylemezek azonban a kocsi tömegét jelentősen megnövelték, ezért később a szériakocsikat perforált oldal- és toronykötényekkel szerelték fel.

 

A kötényt 6,28 mm vastag, perforált lemezekből készítették, melyeket úgynevezett „egységcsomagokban” szállítottak ki a harcoló alakulatokhoz. A páncélos egységek csapatjavító műhelyei végezték el a kötények felszerelését. A WM-gyárból közel 300 garnitúra kötényezés érkezett a csapatokhoz, melyekkel sikerült ellátniuk a Turán-típusú harckocsik nagy részét, bár a legtöbbet a Turán II típusok kapták.

 

A torony és a kupola köténylemezeit a torony- és kupolapáncéltól 250 mm-re rögzítették úgy, hogy az oldalajtók a köténylemezen kialakított nyitható tagok révén használhatók maradtak. A kocsitest oldalanként 4-4 darabból álló kötényét 580-600 mm-re rögzítették a kocsiteknő oldallemezeitől, így a harckocsi teljes szélessége 2650 mm-re nőtt. Minden lapot 4-4 ponton rögzítettek a sárvédőkre hegesztett kampókon. A kötényezés felfüggesztése nem volt merev, a lemezek kis mértékben elmozdulhattak, de a terepakadályok leküzdésekor is a helyükön maradtak. Az oldalkötényezés felfüggesztésének szerelése előtt a sárvédőlemezek függőleges oldallapjait lebontották.

 

A kötényezéssel járó súlynövekedés azonban megváltoztatta a motor teljesítőképességét. A kötényezett Turán 40 súlya 18,7 t-ra nőtt, teljesítménye 13,9 LE/t-ra, sebessége 46 km/h-ra csökkent. A fajlagos talajnyomás 0,63 kp/cm2-re nőtt.

 

4iihxxusgk8nxkg4ls.jpg

40.M Turán nézeti rajza és páncélzata

 

Fegyverzet

A 40.M Turán harckocsi főlövegét egy 40 mm-es Škoda harckocsiágyú*­* licenciája alapján gyártott lövegbölcsőbe beépített magyar 40 mm-es 40.M tábori páncéltörő ágyúcső alkotta. Az így létrehozott löveget 41.M L/51 harckocsiágyú néven rendszeresítettek. A löveget -10° és +30° közötti szögtartományban lehetett függőlegesen mozgatni. A lövedékek kezdősebessége 812 m/s volt, a tűzgyorsaság pedig 12 lövés volt percenként. A Turán 40-hez rendszeresített lőszermennyiség 101 darab gránát volt.

 

40mm.JPG

A Turán I 40.M lövegirányzó távcsöve

 

A Turán közepes harckocsi a 36.M páncélgránátot (APHEBC-T), a 39.M repeszgránátot (HE) és a 43.M magvas páncélgránátot (APBC-T) is alkalmazta. Páncélátütése 60°-os találati szög esetén, 36.M gránáttal 100 méteren 47.5 mm, 500 méteren 38.9 mm, 1000 méteren 30.9 mm, 1500 méteren 25.2 mm és 2000 méteren 21 mm volt.

 

Az 1943-tól rendszeresített 43.M magvas páncélgránát páncélátütő képességeiről az alábbi adatok maradtak fenn:

 

Cr-Ni páncéllemez: keménység - 300 Brinell, lőtávolság - 50 m, kezdősebesség 720 m/s

 

40 mm vastag páncéllemez

90° - átüti

75° - átüti

60° - részben átüti

 

50 mm vastag páncéllemez

90° - átüti

75° - átüti

60° - részben átüti

 

60 mm vastag páncéllemez

90° - átüti

75° - átüti

60° - nem üti át

 

A fentiek kísérleti adatok, a 41.M harckocsiágyúból a lövedék 812 m/s sebességgel távozott, így a fentieknél minden bizonnyal jobb értékei voltak.

 

A harckocsi rendelkezett még 2 darab, 8 mm-es 34/40.M Gebauer géppuskával, amik 8x56mmR kaliberű 31.M töltényt lőttek 100 darabos hevedertárból. A géppuskákhoz rendszeresített lőszermennyiség 3000 darab volt. A 34/40.AM Gebauer harckocsi géppuska elméleti tűzgyorsasága 900 lövés/perc volt, a lövedék kezdősebessége 730 m/s. A torony homloklemezén lévő géppuskát a főlövegtől függetlenítve is lehetett alkalmazni, sőt a géppuskát oldalirányba is lehetett mozgatni aminek szögtartománya mindkét irányban kb. 10°-10° lehetett. Mindkét géppuska rendelkezett 41.M géppuska-célzótávcsővel, melyekkel célzott lövések leadása is lehetséges volt. A toronyba szerelt géppuska esetében ezt a géppuska tokjára szerelték, míg a homlokzati páncélon lévő géppuskának a célzótávcsöve a géppuskacső mellett került elhelyezésre, gömbcsuklós rögzítéssel. A homlokzati géppuska függőleges és vízszintes tartományokban is mozgatható volt, a mozgás szögtartománya sajnos ma már nem ismert de fennmaradt felvételek alapján ki lehet számolni, hogy függőlegesen kb. +15° és -10° között, vízszintesen pedig mindkét irányba kb. 10°-10° között mozgott.

 

mg2.JPG

41.M géppuska-célzótávcső

 

Mobilitás

A motortér a küzdőtér mögött lett kialakítva, itt helyezkedett el a motor hűtését ellátó víztartály, illetve hűtőtest. Itt kapott helyet a három üzemagyagtartály is, amelyek össztartalma 265 liter volt.

 

A Turán motor cseh konstrukció volt, ezen csak kisebb magyar módosítások történtek. Fő módosítás az új hűtő és ventilátor rendszer volt. A Weiss Manfréd V-8 H4 vízhűtéses, 8 hengeres, benzines, négyütemű motor 260 LE teljesítménnyel 2200/perc üzemi fordulatszámon 47,2 km/h maximális sebesség elérésére volt képes. Hengerűrtartalma 14866 cm3, a furat/löket arány 130/140 mm, a sűrítési arány 1:6, fajlagos teljesítménye 14,3 LE/t. A motor királytengelyes, kétszelepes OHC erőforrás volt, amihez 2 db Bosch gyújtómágnest alkalmaztak. A biztonságos üzemeltetés érdekében a motornak akkumulátoros gyújtása is volt, e két rendszernek megfelelően hengerenként 2 gyújtógyertyát helyeztek el. Ez a vegyes üzemű gyújtás a nagyobb biztonság mellett a teljesítményt is növelte.

 

A kis beépítési méret érdekében a Turán 8 hengeres, V elrendezésű benzinmotorjának elrendezése eltért a hagyományos 90 fokos megoldástól. A 4-4 hengerből álló hengersorokat egymáshoz képest 45 fokra helyezték el. Az erőforrás ez által valóban rendkívül kompakt formát öltött, azonban a beépítésnél ez a konstrukciós előny bizonyos hátrányokkal, többletköltséggel is járt. Az új elrendezés miatt ugyanis a gyújtási periódusok egy körülforduláson belül kis mértékben egyenetlenek voltak. Az eltolódásnak lényegében csak akusztikai hatása volt, amit a 8 henger működésekor alig lehetett észrevenni. A motorház öntöttvasból készült és jellegzetessége közé tartozott, hogy nem a hagyományos osztott kivitelben, hanem úgynevezett „alagút” rendszerben gyártották. Ez azt jelentette, hogy a motorház osztatlan volt, ami lényeges tényező a forgattyústengely kialakítását és szerelését tekintve. A forgattyústengelyt tagokból alakították ki, az elemek csatlakozásánál nagy átmérőjű hengergörgős csapágyakat használtak. Az így összeszerelt forgattyús-tengelyt hajtókarok nélkül áttolták a motorházon és a hajtókarok szerelését csak ezután végezték el. Ez a megoldás a gyártás során nagy pontosságot igényelt, főleg azért, mert a hengergörgős csapágyak egy-egy főtengelyelem csatlakozófelületénél kialakított pályán megosztva futottak. A motor forgattyús mechanizmusához a V 8-as elrendezés következtében 4 db főhajtórúd és ehhez csatlakozó 4 db mellékhajtórúd tartozott, amelyek egy síkban mozogtak. A forgattyústengely hajtás-oldalán szerelt lendkerék viszonylag kis átmérőjű volt. Ezt a megoldást a 8 henger okozta egyenlőtlenségi fok alacsony értéke következtében lehetett választani.

 

A jármű hatótávolsága 165 km, hat előre és hat hátra sebességfokozattal rendelkezett, ami jó tapadási viszonyok esetén 45°-os lejtőmászó, 0,8 m-es lépcsőmászó és 0,9 m-es gázlóképességet biztosított a harckocsinak. A harckocsi árokáthidaló képessége 2,2 méter, élő fákat 30 cm átmérőig képes volt kidönteni.

 

A futómű sajnos gyakran meghibásodott bonyolult szerkezeti megoldása, kis futógörgői és külső rugózása miatt.

 

A Turán 4x4 pár, 400 mm átmérőjű, tömörgumi futózású futógörgői oldalanként két konzolon helyezkedtek el, 2-2 pár lengőkaron rögzítve. A himbakar egyik vége a konzolon lévő tengelyen függőleges irányban elmozdulhatott, másik vége a 2-2 ikerkereket összekötő lap középtengelyének csapágyába illeszkedett. Az összekapcsolt két pároskerék a talajviszonyoknak megfelelően, az összekötőlap tengelyében függőleges irányban egyenként is elmozdulhatott Ugyanakkor a lengőkarok mozgásával is emelkedhetett vagy süllyedhetett.

 

A lengőkarok függőleges irányú mozgását a lengőkar-párokat összekötő távtartókra erősített két, 15 lapból álló hordrugó köteg csillapította. A leghosszabb laprugó mérete 1070x120 mm volt. A lengőkarok túlzott méretű felemelkedését konzolonként 4-4 ütközőkar akadályozta meg, melyek a lengőkarokon kiképzett ütközőkbe támaszkodtak, s a további emelkedést – ezzel együtt a laprugók törését – meggátolták.

 

A futómű további részegysége az oldalankénti 2-2, 620 mm átmérőjű lánckerék, melyek mind fékezhetőek voltak, ami a Turán egyik kedvező műszaki megoldása volt. Ennek eredménye, hogy a Turán megfelelő talajminőség mellett a 45°-os emelkedőn is csúszásmentesen tudott megállni. A lánckerekek közötti tengelytávolság 4690 mm volt.

 

A lánckerekek közül a hátsók voltak a meghajtókerekek, melyeket sáreltömődés ellen az eléjük szerelt sármentesítő lemezzel védtek. A fogas-meghajtó kerék a lánctalpat mozgatta. A 106-107 tagból álló hernyólánc szélessége 420 mm volt, felfekvési hossza 3550 mm, amely így biztosította a kedvező, 0,61 kp/cm2 fajlagos talajnyomást. A viszonylagos széles lánctalp, a hosszú láncfelfekvés, a kocsi kedvező tömegközponti elosztása igen stabil egyensúlyi pozíciót eredményezett a harckocsinak, hosszanti és tengelyirányban egyaránt.

 

A mellső lánckerekek a láncfeszítés eszközei voltak. Szoros kapcsolatban álltak a mögöttük elhelyezkedő páros, 350 mm átmérőjű ütközőgörgő felfüggesztő házában lévő láncfeszítő szerkezettel, illetőleg a láncfeszítő teleszkóp-rudazattal.

 

Az első lánckerék egy 3 lapból álló kerékfüggesztő laphoz volt rögzítve. Az öntöttvas kerékfüggesztő lapok három közös rögzítő csavarral alkottak egységet. E csavarkötések oldása után, a középső lapon kialakított íves horonyban a középlap, a kerékkel együtt előre-hátra elmozdulhatott, a lap belső kiképzéséhez támaszkodó teleszkópos rudazat nyomására. A rudazat mozgását az ütközőrugó házában elhelyezett szerkezet vezérelte. A ház fedele csavarkötéssel volt rögzítve, javítását, karbantartását e fedél levétele után lehetett elvégezni. E szerkezet segítségével a lánc lazítását hátrafelé, feszítését előre történő mozgatással végezték. A művelet befejezése után a csavarkötéseket rögzítették.

 

A futómű további részét az oldalanként 5-5 db, 250 mm átmérőjű felső támasztógörgő-pár képezte. A görgőpár a tengelyen egymástól viszonylag távol helyezkedett el, hogy a lánctagok minél szélesebb felületen támaszkodhassanak. A tengely közepén vezetőkorongok tették lehetővé a láncvezetőnyelvek, ezzel a lánctalp helyes futását. Hogy a vezetőnyelvek a tengelyt ne sértsék, középrészüket kisebb átmérőjűre képezték ki.

 

További erényei – egyúttal gyakori hibaforrása is – a sűrített levegővel működő tengelykapcsolómű, a pneumatikus kormány- és fékrendszer volt. Ennek használatával lényegesen könnyebbé vált a harckocsi vezetése, de jól képzett vezetőket igényelt, akiknek átképzésére hosszú időt, legalább 4-6 hónapot kellett fordítani. Előnyei mellett a pneumatikus rendszer sűrű légvezeték-hálózata számtalan hibaforrást rejtett.

 

A legtöbb nehézséget a sebességváltómű meghibásodásai jelentették, melynek nagy százalékát maguk a harckocsivezetők okozták gyakorlatlanságukkal vagy figyelmetlenségükkel. A váltómű kétszer 3 sebességfokozatát két bolygóműrendszerbe foglalták. Induláskor használni kellett a tengelykapcsolót az 1. sebességi fokozatba tételhez. A 2. és 3. sebességi fokozat kapcsolása a tengelykapcsoló benyomása nélkül történt. A 3-as sebességi fokozatból a 4-esbe történő felkapcsolásnál ismét szükség volt a tengelykapcsoló használatára. Amennyiben a 4. sebességi fokozatba történő felkapcsolásnál kimaradt a tengelykapcsoló használata, a váltó könnyen az 1. sebességi fokozatba kapcsolt, amely a felpörgetett motor és a nagy lendület mellett a váltómű meghibásodását, törését eredményezte. A 4-esből 3-asba történő visszakapcsolásnál ismét a tengelykapcsoló használata volt szükséges, ennek elmulasztása azt eredményezte, hogy a motor lefulladt. Kéziemeltyűkar szolgált az előtétsebesség kapcsolására, s lehetőség volt az 1. sebesség kézikerékkel történő alkalmazására is. A Turán-váltóművet 1942-ben egy összehasonlító tesztnek vetették alá a német Pz. IV típussal. A Turán hegyes-dombos terepen jobbnak bizonyult, mivel hegymenetben terhelés alatt is vissza lehetett kapcsolni váltójával, míg a német harckocsinál ezt nem lehetett megtenni, így az hasonló helyzetben gyakran visszacsúszott.

 

A Turán – belső láncon mérve – legkisebb helyben fordulati sugara 4 m volt, ívben 12 m. A vezető a jobb és bal oldali íven- és „sarkon” fordulási manővereket a két hosszabb, illetve rövidebb – összesen 4 – botkormánnyal, úgynevezett „kormányemeltyűvel” végezte. Két további kar – „fékemeltyűk” – a jobb és bal oldali fékeket működtette. Ívben fordulásnál a vezető a hosszabb kormányemeltyűket működtette, amelynek következtében az illető oldal felé eső lánchajtókerék egy bizonyos meghatározott – a másik oldali láncmeghajtónál kisebb – fordulatszámmal forgott. „Sarkon” fordulásnál a rövidebb kormányemeltyűk segítségével a kívánt irányba eső lánchajtókereket teljesen le lehetett fékezni. A vezető lábánál a megszokott taposópedálokat – korabeli elnevezésén „lábítókat” – találunk, a tengelykapcsoló, a fék, és a gáz részére.

 

Később, a keleti fronton bebizonyosodott, hogy a sűrített levegős berendezéseknél nagyon gyakoriak a meghibásodások. Ezért kis idő elmúltával a kormányművet mechanikus rendszerűre alakították át.

 

Harci alkalmazás

Noha a harckocsit 1942-ben állították hadrendbe, első harci körülmények közötti bevetésére csak 1944-ben került sor. Bár a Turán 40 volt a legnagyobb számban gyártott harckocsi Magyarországon a Második Világháború idején, harci értéke sajnos csekély volt. Mire rendszerbe állították, addigra páncélzata és fegyverzete is korszerűtlennek minősült, így nem tudott eredményesen fellépni az orosz T-34-es ellen, a szovjet nehéz páncélosokról nem is szólva. A harckocsi csak rendkívül közelről, vagy oldalirányból volt képes kárt tenni az orosz páncélosokban. Vastagabb páncélzata azonban a gyalogság nehézfegyverei ellen már viszonylag megfelelő védelmet biztosított, így élő- és könnyen páncélozott célpontok ellen kiválóan lehetett alkalmazni. A szovjet tankokkal ellentétben a Románia által rendszeresített és alkalmazott harckocsik ellen a Turán 40 megállta a helyét, miután a románok 1944 augusztusában átálltak a Szovjetunió oldalára és a front Magyarországra tevődött át.

 

3AKjpwb.jpg

Kötényezett 40.M Turán harci érintkezésben

 

Néhány Turánt az azonos kormány- és tengelykapcsolómű miatt kiképzési célokra is használtak a rohamtüzér osztályoknál, amikor a Zrínyi rohamlövegek száma még csekély volt. Noha az oroszok nem egy Turán 40 harckocsit zsákmányoltak, sajnos mára egyetlen példánya sem maradt meg. Egy 1945-ben, Kubinkán készült fotón még szerepel egy, de a harckocsi később rejtélyes körülmények között eltűnt.

 

Változatok

Parancsnoki harckocsi – az alaptípustól csupán annyiban különbözik, hogy a század és szakaszon belüli kapcsolattartásra szolgáló R-5/a típusú rádió mellett rendelkezett még egy zászlóalj és ezred szintű R-4T típusú rádióval is. Mivel az R-5/a rádiókészülék a toronyban volt elhelyezve az alap típusnál, így annak antennáját a torony hátsó falán lévő antennatokba szerelték, míg az R-4T rádiókészülék antennája kocsitest bal első szögállású oldallapjára felszerelt - az alaptípusoknál használaton kívüli - antennatartóban volt.

Kísérleti vetőcsöves Turán – A brnói Páncélos Akadémia levéltárából – a titkosítási idő lejártával – előkerült fotón egy Turán 40 látható, a páncéltest hátsó részén, az emelők helyén két fémládával. A fotó 1944 nyarán készült a HTI udvarán. A fémládákat csuklós felfüggesztésben rögzítettek a farlemezre, ez alapján kiszerkeszthető, hogy kb. 60°-ig felemelhetők. Méretük: 1100-1200x250-300x250-300 mm. A méretek és a helyzet alapján nem kizárt, hogy a ládában kör keresztmetszetű vetőcsövet tartottak, feltehetően egy rakétahajtású lövedék számára, melyet a kocsiból lehetett indítani megfelelő előkészítés után. A kocsi farlemezére, a ködgyertyák és a pótkerekek helyére további, hasonló méretű ládát szereltek, tartalékként vagy csereként. Sajnos a dátumon kívül a fotó hátoldala nem tartalmazott egyéb információt.

Műszaki Turán – A front műszaki igényei felvetették a Turán-alvázból kialakítható speciális harckocsik tervét is. A HTI javaslatot tett a torony nélküli, vasból épített oktatókocsi, a 6 tonnás forgódaruval és csörlődobbal ellátott darus harckocsi, valamint a vonóhoroggal, csörlővel és vontató berendezéssel felszerelt, torony nélküli vontató harckocsi építésére és rendszeresítésére. A speciális harckocsik gyártásáról eddig nem kerültek elő írásos dokumentumok, amely azonban nem zárja ki, hogy a toronysérült járművek átalakításával nem készült belőlük néhány példány. Feltételezhető, hogy főként a vontatás céljait szolgáló, fegyvertelen kocsikat alkalmazták a páncélosalakulatok. Lehetséges, hogy a Ganz-MÁVAG-ban a háború után még évekig működő, Turán-alvázra épített darus kocsi és a kassai pályaudvar tüzelőanyag-telepén a hetvenes évek közepéig használt Turán-alvázas darus kocsi a háború alatt átalakított példányokból maradt meg.

 

40.M Turán

Típus: könnyű tank***

Származása: Magyar Királyság

 

Szolgálatban: 1942-1945

Használata: Magyar Királyság

Háborúk: Második Világháború

 

Tervező: MÁVAG, Ganz, WM, MWG

Tervezve: 1940-1942

Gyártó: MÁVAG, Ganz, WM, MWG

Gyártva: 1940-1943

Gyártott mennyiség: 289

 

Súlya: 18,2 tonna (köténnyel 18,7 tonna)

Hossza: 5530 mm

Szélessége: 2440 mm (köténnyel 2650 mm)

Magassága: 2355 mm

Legénység: 5 fő (parancsnok, lövész, töltő, rádiós géppuska kezelő, vezető)

 

Páncélzat: 13-50 mm

Fő fegyverzet: 1 x 40 mm-es 41.M L/51 harckocsiágyú

Másodlagos fegyverzet: 2 x 8 mm-es 34/40.AM Gebauer géppuska

Motor: 8 hengeres Weiss Manfréd V-8 H4 (260 LE, 194 kW)

Fajlagos teljesítmény: 14,3 LE/t (köténnyel 13,9 LE/t)

Sebességváltómű: 6 előre és 6 hátra

Felfüggesztés: laprugó

Szabad hasmagasság: 380 mm

Üzemanyag mennyiség: 265 l

Hatótáv: 165 km

Sebesség: Úton: 47,2 km/h (köténnyel 46 km/h)

 

 

* Angolul: azimuth indicator assembly, ilyennel eddigi forrásismereteim szerint csak a német és amerikai tankok rendelkeztek, bár náluk kicsit kifinomultabb volt a műszer.

** A Škoda ágyú azonosítása meglehetősen nehéz. Egyes források szerint a Turán 40 harckocsiágyúja megegyezik a 40 mm-es Škoda A17 harckocsiágyúval. Más források az A17-es ágyút 47 mm-esnek írják le és a T-21-es harckocsiágyújaként azonosítják. Megint más források szerint a T-21-es a 47 mm-es Škoda A9 ágyúval volt felszerelve, további források szerint pedig a 47 mm-es Škoda A11-el. A probléma forrása az, hogy az A17 ágyúról igazából sehol nem lehet adatokat találni, még Cseh forrásokból sem. A legfrissebb (2013), a Turán 40 ágyújával foglalkozó források szerint a 40 mm-es 41.M harckocsiágyú egy licencia alapján épített Škoda ágyú lövegbölcsőjébe beszerelt 40 mm-es 40.M tábori páncéltörő ágyú csöve volt. Az egyik forrás az A17-es ágyút nevezi meg, a másik pedig a 37,2 mm-es A7 ágyút.

*** A nemzetközi, nem pedig a magyarországi besorolása.

Edited by Hebime
  • Upvote 4
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

41.M Turán nehéz harckocsi

 

A 41.M Turán (egyéb megnevezései: Turán 75 rövid és Turán II) egy Második Világháborús, magyar sorozatgyártású, magyar vonatkozásban nehéz harckocsi. A 75 mm-es löveg miatt lett a nehéz harckocsi kategóriába sorolva, azonban a Turán II a korszak katonai terminológiájában közepes harckocsinak minősült.

 

Története

Az 1941-es hadi tapasztalatok már jelezték, hogy a már gyártási folyamatban lévő Turán 40 nem fog megfelelni a kor közepes harckocsijaival szemben támasztott követelményeknek. Mind védettsége, min tűzereje javításra szorult.

 

A vezérkar egy 75 mm-es űrméretű löveggel felszerelt nehéz harckocsi kialakítását írta elő a már sorozatgyártásban készülő Turán harckocsi továbbfejlesztésével, az alváz, valamint a toronyátmérő változtatása nélkül. A VK az új igényeknek megfelelően módosította a Turán 40-es, 1941 júliusában leadott második szériájának, eredetileg 309 darab harckocsiról szóló megrendelését: 87 db közepes harckocsi mellett 222 db új típusú, 75 mm űrméretű löveggel felszerelt nehéz Turán, más elnevezésén Turán II gyártását rendelte meg. Ez később 55 közepes és 254 nehéz harckocsira módosult.

 

Az átalakítással kapcsolatban a VKF pontosan megadta a követelményeket a HTI munkatársainak. Ezek szerint a nehéz harckocsit a már rendszeresített és sorozatban gyártott Turán 40-esből kell kialakítani úgy, hogy a motor teljesen, a tömeg megközelítően azonos maradjon. A nehéz harckocsi védettsége is egyezzen meg a közepesével, sőt, ha mozgékonysága a megnövelt torony és a löveg tömegtöbblete miatt jelentősen gyengülne, a kevésbé fontos páncéllemezek vastagságának csökkentése is megengedett.

 

A VKF a fegyverzetet is meghatározta; 75 mm űrméretű ágyú és 12,7 mm űrméretű géppuska a toronyban, egy 8 mm űrméretű géppuska a vezető mellett. Az ágyú lövedékének jellemzőit is meghatározták. A javasolt értékek: 500 m/s kezdősebesség, 400 m lőtávolságról, 90°-os találati szög esetén legalább 50 mm vastagságú, korszerű páncél átütése.

 

A kocsi egyéb tulajdonságainak meg kellett egyeznie a közepes Turán mutatóival: a sebesség, a vonóerő, a fajlagos talajnyomás, az emelkedő- és gázlóleküzdés, valamint a kapaszkodó képesség tekintetében. Azonos maradt a kocsi 5 főnyi személyzete is. Tehát a Turán II kialakításával tulajdonképpen nem egy új nehéz harckocsi létrehozásáról, hanem csak a közepes Turán nagyobb űrméretű löveggel történő átfegyverzéséről beszélhetünk.

 

A HM a HTI-től a nehéz harckocsi mintapéldányát és az új, 75 mm-es löveg elkészítését 1941 júniusában rendelte meg, a gyártás beindítását 1942 decemberére tervezte.

 

Fejlesztés

A VKF 75 mm űrméretű lövegről szóló megrendelésének a HTI szerkesztői csak úgy tudtak eleget tenni, hogy eleve rövid csövű, kisebb kezdősebességű, kevésbé hatásos löveg beépítését tervezték. Ezzel viszont az alapproblémát nem oldották meg.

 

Választásuk a Monarchia idejéből megmaradt, 76,6 mm-es Böhler-lövegre – típusjelén 8 cm Feldkanone M.18 – esett, de mivel a HTI-nek még ekkor sem volt lövegtervezési kapacitása, az átalakítást a svéd Bofors-céggel végeztették el, aki készségesen vállalta a feladatot. Ahhoz, hogy a VKF által előírt időpontokat tartani tudják, a löveg mintapéldányának, valamint a megfelelő páncéltörő és repeszgránátoknak 1941 decemberére el kellett volna készülniük, azonban sem az új ágyú, sem lőszere nem készült el a megadott határidőre.

 

Az előírt 12,7 mm-es géppuskát sem tudták beépíteni, mivel 1941 szeptemberében a Danuvia-gyár bejelentette, hogy a géppuskák gyártását a kívánt határidőre nem tudja elvégezni. Így hasonlóan a közepes Turánhoz, a két géppuska 8 mm-es maradt.

 

Időközben a nehéz Turán alvázán is elvégezték a közepes Turánon végrehajtott változtatásokat, többek között a páncélzat megerősítését. A 75 mm-es löveggel felszerelt mintakocsival 1942 januárjára csapatpróbát terveztek, de a beszerelés közben a löveg bölcsője megrepedt, amit csak februárra tudtak helyrehozni. Ennek ellenére 1942 január 12. és 22. között megtartották a csapatpróbát Esztergomban, a H-801 rendszámú vas mintakocsival menetteljesítménnyel kapcsolatos vizsgálatokat végeztek el, a lőgyakorlatok elmaradtak. A löveg meghibásodása egyúttal a sorozatgyártás beindítását is késleltette, mert a szükséges javítások elvégzése után a csapatpróbát meg kellett ismételni, immár lövészet elvégzésével.

 

A nehéz Turán kísérleti tornya a beépített 75 mm-es rövid csövű löveggel 1942 februárjára készült el. A 41.M 75 mm űrméretű harckocsiágyú hátrasikló csövű, függőlegesen mozgó félautomata ékzárral működő löveg volt.  Az átalakított torony a 75 mm-es löveg beépítésével szélességében és hosszméretében is nagyobb lett.

 

Három hónapos kényszerpihenő után, 1942. május 6-án tartották meg Hajmáskéren az ismételt csapatpróbát. A próbabizottság megállapította, hogy a torony forgatási vízszintes helyzetben kifogástalan, a kocsitest dőlése esetén a segédforgató berendezés használatával kielégíthetően elvégezhető. Zárt toronynyílások mellett a löveggel 10, a toronygéppuskával 200 lövést adtak le. A lőporgáztól a bent ülő személyzet semminemű élettani károsodást nem szenvedett. Bár a löveg az előírtnál kisebb kezdősebességgel lőtte ki a gránátokat, páncélátütő képessége így is kielégítő volt. A sikeres próba után az új harckocsit 41.M Turán nehéz harckocsi típusjellel rendszeresítették.

 

A HM 1942 tavaszán a Turán 75-ös típusból összesen 322 darabot rendelt meg a módosított 1941-es rendelésben meghatározott mennyiségű nehéz tankkal együtt. Ebből 127 darabot 1943. évi, 195 darabot pedig 1944. évben történő gyártással.

 

A gyártásban a Ganz, a Magyar- Waggon és Gépgyár, és a Weiss Manfréd Rt. vett részt, a MÁVAG-ot a Toldi, Nimród és Turán 40 típusú harckocsik gyártása és átszerelése teljesen lefoglalta. A Weiss Manfréd Rt. az első három Turán 75-ös harckocsit 1943. május 13-án és 15-én adta át, azonban még fegyverzet nélkül, miután a lövegekhez szükséges optikai eszközök, valamint az új lőszer csak augusztusban érkezett meg. A három gyártó közül a MWG állt a legjobban a 75 mm-es harckocsik előállításával, ők a saját Turán 40-es sorozatukból 8 darabot már Turán 75-össé átszerelve adtak át.

 

Az optikai eszközök késése miatt a HTI az első 28 darabos sorozat belövését csak 1943 augusztusában tudta megkezdeni. Emiatt a csapatokhoz az első nehéz Turánok csupán szeptember-október folyamán érkeztek meg. Így a nehéz harckocsi századok kiképzését csak 1943 késő őszén kezdhették meg.

 

Vq19TtH.jpg

41.M Turán KÁB vizsgán

 

Időközben az 1943. évi harctéri tapasztalatok azt bizonyították, hogy a Turán 75-ös harckocsik sem tekinthetők már teljesen korszerűnek, a szovjet T-34 közepes harckocsira 500 méteres távolságról jelentett veszélyt. Ugyanakkor a súlyosbodó fronthelyzet egyre sürgetőbbé tette a sokkal hatásosabban alkalmazható rohamlövegek gyártását. Ennek megfelelően a harckocsigyártás programját ismételten át kellett alakítani.

 

Az új koncepció szerint a VKF a hadrendi szükségletet, ezzel együtt a gyártást a Turán 40-es közepes típus esetében a már legyártott 289 darabban, a Turán 75-ös típusnál a korábbi előirányzatot csaknem 100 darabbal csökkentve, 228 darabban állapította meg. A 228 darabból 143 harckocsi szerepelt a hadrendi szükségletben, a további 85 a pótalakulatok és iskolák részére készült volna.

 

5ldrKaz.jpg

Turán 75-ösök kiszállítása a frontra

 

Az ország 1944. március 19-i német megszállása után azonban a harckocsik gyártása lényegesen lelassult. A már elkészült alkatrészekből a kocsik összeszerelése is csupán május-júniusig tartott. Ezután a németek a magyar fegyverek gyártását csupán az alkatrész-utánpótlás mértékéig engedélyezték, 1944 nyarától ez a tevékenység is befejeződött. A WM Rt. az 1944. július 27-i bombázás után nem szerelt harckocsit. A győri MWG az 1944 áprilisi és júniusi bombázásoknál sérült meg, ezért elmaradt a gyártásban, de egészen 1944 októberéig dolgozott. A Ganz Rt. dolgozott a legtovább a budapesti Kőbányai úti telepén, 1944 októberében állt le. Itt szerelték be a maradék alkatrészeket a Turán III-ba.

 

A rendelkezésre álló források szerint 1943 novemberében 74 darab Turán 75-ös típusú nehéz harckocsi volt a harcoló alakulatoknál, ami 1944 júniusáig további 55 darabbal bővült, tehát összesen 129 nehéz Turán készült el. Töredékes adatok szerint az összeszerelés végső darabszáma 182-185 lehetett.

 

Méretei és kialakítása

Mivel az eredeti alvázhoz nem nyúltak hozzá, a Turán 75 nehéz harckocsi csak néhány értékében tért el a közepes Turántól. Tömege 19,2 tonnára nőtt, az új kialakítású torony miatt pedig magassága 2380 mm lett.

 

A teknőn semmit nem változtattak, a felépítményen is csupán a vezető búvónyílásának fedélmegoldását változtatták meg csuklósan előrenyíló megoldásúra.

 

gZ1PaR8.jpg

Turán II-k a Tüzér szertár udvarán, jól látszik a vezető búvónyílásának új kialakítása

 

A beépített új löveg miatt a torony méretei teljesen megváltoztak. Először is a két homloklemez közötti távolság 325 mm-re szélesedett, hogy a löveg beférjen, így a homloklemez alsó éle 1425 mm-re módosult. A toronygyűrű változatlan maradt, de a torony hossza 2100 mm-re, a hátsó függőleges zárólap szélessége pedig 1100 mm-re növekedett.

 

A torony belméretét tovább bővítették a parancsnoki kupola kisméretű növekedésével, valamint a kupolát és az első homloklemezt összekötő ferde helyzetű lappal. Az így kialakult, bővített térben helyezkedett el a nagyobb méretű csőfar.

 

Mivel a rádió a Turán 40 közepes harckocsihoz hasonlóan a toronyba lett elhelyezve, az antenna árbócot a torony bal hátsó oldallapjának a felső szélére helyezték, a hátsó zárólap közelében. A kocsitesten lévő antennatartó a Turán II típus csatár változatánál szintén használatlan maradt, akárcsak a Turán I-nél.

 

Páncélzat

A 41.M Turán nehéz harckocsi páncélzata teljes mértékben megegyezik a 40.M Turán közepes harckocsi páncélzatával, még a tornyon is. A Turán 40-hez hasonlóan a nehéz harckocsit is ellátták köténypáncéllal, sőt, a legtöbb „egységcsomagot” ezek a harckocsik kapták. A köténnyel felszerelt Turán 75 motorjának teljesítménye 13,1 LE/t-ra, sebessége 43 km/h-ra, fajlagos talajnyomása pedig 0,66 kp/cm2-re módosult. A kötényezett Turán 75 tömege 19,8 tonnára nőtt.

 

 

nf0m67d4aw89hwl32f1.jpg

41.M Turán tornyának páncélzata

 

Fegyverzet

A Turán II főlövege a Monarchia idejéből megmaradt, 76,6 mm-es Böhler-löveg átalakításából létrehozott 75 mm-es 41.M L/25 harckocsiágyú volt. A löveget -10° és +30° fok között lehetett függőlegesen mozgatni, a lövedékek sebessége 450 m/s volt. A tűzgyorsaság 12 lövés/perc, a lőszerjavadalom pedig 55 darab gránát volt, amit 42/36.M páncélgránátból (APHEBC-T), 42/38.M repeszgránátból (HE) és 42.M páncélrobbantó gránátból (HEAT-T) állítottak össze. Páncélátütő képessége 60°-os találati szög esetén, 42/36.M páncélgránáttal 100 méteren 56 mm, 500 méteren 51 mm, 1000 méteren 45 mm volt. A harckocsi 42.M páncélrobbantó gránáttal 70 mm páncélzat átütésére volt képes 60°-os becsapódási szög esetén, 90°-nál viszont 90 mm-t volt képes átütni.

 

75mm.JPG

A Turán II, Turán III és Zrínyi I 75 mm-es lövegirányzó távcsöve, a bal oldali kettős irányzékosztás bal, rövidebb része mutatja a páncélgránát (Pc.gr.), a hosszabb jobb része pedig a repeszgránát (Rep.gr.) osztását. Páncélrobbantó gránát lövésekor a repeszgránát osztását kellett nézni és a távolsághoz még a céltávolság felét hozzá kellett adni: tehát egy 600 méterre lévő célpontot 600+(600/2)=900 méter repeszgránát távolsággal irányoztak meg.

 

A harckocsi rendelkezett még 2 darab, 8 mm-es 34/40.M Gebauer géppuskával, amik 8x56mmR kaliberű 31.M töltényt lőttek 100 darabos hevedertárból. A géppuskákhoz rendszeresített lőszermennyiség 3000 darab volt. A 34/40.AM Gebauer harckocsi géppuska elméleti tűzgyorsasága 900 lövés/perc volt, a lövedék kezdősebessége 730 m/s. A torony homloklemezén lévő géppuskát a főlövegtől függetlenítve is lehetett alkalmazni, sőt a géppuskát oldalirányba is lehetett mozgatni aminek szögtartománya mindkét irányban kb. 10°-10° lehetett. Mindkét géppuska rendelkezett 41.M géppuska-célzótávcsővel, melyekkel célzott lövések leadása is lehetséges volt. A toronyba szerelt géppuska esetében ezt a géppuska tokjára szerelték, míg a homlokzati páncélon lévő géppuskának a célzótávcsöve a géppuskacső mellett került elhelyezésre, gömbcsuklós rögzítéssel. A homlokzati géppuska függőleges és vízszintes tartományokban is mozgatható volt, a mozgás szögtartománya sajnos ma már nem ismert de fennmaradt felvételek alapján ki lehet számolni, hogy függőlegesen kb. +15° és -10° között, vízszintesen pedig mindkét irányba kb. 10°-10° között mozgott.

 

Mobilitás

A súly növekedésével a motor értékei is megváltoztak, de csak kis mértékben. A fajlagos teljesítménye 13,5 LE/t-ra, legnagyobb menetsebesség pedig 45 km/h-ra csökkent. A Turán II fajlagos talajnyomása 0,65 kp/cm2-re nőtt. A jármű minden más tekintetben megőrizte a közepes Turán pozitív és negatív tulajdonságait is.

 

Harci alkalmazás

A 41.M Turán harckocsi fegyverzetét tekintve már elavulónak minősült, amikor 1944-ben először került harci érintkezésbe a szovjet csapatokkal. Ennek ellenére meglehetősen eredményes volt az ellenséges T-34-ekkel szemben, különösen kumulatív töltetet használva. A Turán 40 közepes tankokkal kiegészülve a Turánokból álló harckocsiezredek igen nagy veszteségeket tudtak okozni a szovjet és a román páncélos állományban, de sajnos a gyártás lassúsága és az alkatrészek hiánya miatt a saját veszteségek is egyre nagyobbak voltak, és a Szovjetunióval ellentétben Magyarország nem volt képes ezeket pótolni.

 

zR7PMAW.jpg

Turán 75 átkelése egy folyón a hadműveleti területen

 

Mára csak egy rövid csövű Turán 75 maradt, amit az oroszországi Kubinka Tank Múzeumban állítottak ki.

 

Változatok

41.M Turán rádiós nehéz harckocsi (Vezérturán) – A HTI szakemberei 1942-ben, a német mintát követve már javasolták, hogy a magyar páncéloscsapatok ezred- és hadosztályparancsnokai részére is rendszeresítsenek rádiós harckocsikat, melyek harctevékenység közben is képesek a páncélosokkal együtt haladni. 1942-ben a rádiós harckocsi céljaira a Turán 40 típust kívánták felhasználni, azonban a kisebb méretű toronyban nem lehetett 3 rádiókészüléket elhelyezni. Ugyanakkor akadályozták a parancsnok szabad kilátását. A 75 mm-es, rövid csövű löveggel felszerelt Turán II nehéz harckocsik megjelenése után 1943végén újból napirendre került a rádiós harckocsi kérdése. A nagyobb méretű toronyban elfért a két R-4-es és a további R-5/a típusú rádiókészülék, valamint három rádiós katona, de ehhez a fegyverzetet és a toronyforgató berendezést a toronyból ki kellett venni. A fegyverzet nélküli harckocsi kitűnő célpontjává vált volna az ellenségnek, ezért megtévesztésül a tornyot fából készült lövegimitációval látták el. A Vezérturán egyetlen fegyvere a harckocsitest homloklemezébe épített géppuska maradt. A rádiókészülékek hatósugarának növelésére a parancsnoki Turán tornyára a Csaba páncélgépkocsi parancsnoki változatának rácsantennáját kívánták felszerelni. A belülről pneumatikusan mozgatható antennát menet közben a torony felső lapjára lehetett fektetni. A rádióforgalmazáshoz a teleszkópos lábakat függőleges helyzetbe állítva alkalmazták volna az antennát. Ez a megoldás azonban messziről elárulta a parancsnoki harckocsit. Végül a rácsantennát három botantennával helyettesítették, melyeket a toronyfedőlap jobb oldalára szereltek fel, egymás mögé elhelyezve. A torony oldalán – elől és hátul – 2-2 csuklóaljzat szolgált a később leszerelt rácsantenna lábainak rögzítésére. Ezek a csonkok a botantennák felszerelése után is az oldalfalakon maradtak, hátsó rögzítési helyzetben. Úgyszintén felszerelve maradt az antennavezeték bevezető egysége is a fedőlap hátsó tengelyében. A nagyobb méretű rádiókészülékek ki- és behelyezésére a parancsnoki kupolát és a fedőlapot összekötő ferde helyzetű lapot csuklópántokkal előrenyíló ajtóvá alakították, nyitásához felülre két fogantyút szereltek. A parancsnok részére a toronyra 4 figyelőprizmát szereltek, kettőt a parancsnoki kupola fedőlapján előre, egyet ugyanitt hátulra, s egy továbbit a torony bal oldalára, a torony középvonalában. A töltőkezelő figyelőprizmájának a helyére került a 3 botantenna. A kedvezőtlen időjárási viszonyok hatásai ellen a figyelőprizmákat előrenyíló fedéllel védték. Ez esős-csapadékos időjárás esetén is lehetővé tette a megfelelő kitekintést. Az elkészült H-802 rendszámú parancsnoki próbakocsival 1943 májusában csapatpróbát tartottak. A sikeres próba után a HM 15 darab rádiós Turánt rendelt a WM-gyártól, azonban a gyárak kapacitását a front harcjárműigénye teljesen lekötötte. Ezért azt a megoldást választották, hogy a frontról hátraküldött, sérült Turán II harckocsikból néhányat parancsnoki harckocsivá alakítottak át. Egyes források szerint 1944 nyarán a sérült Turán II harckocsik közül 4-5 darabot alakítottak át Vezérturánná, közülük három kocsi rendszáma ismert: H-808, H-811 és H-825.

 

41.M Turán

Típus: közepes tank*

Származása: Magyar Királyság

 

Szolgálatban: 1943-1945

Használata: Magyar Királyság

Háborúk: Második Világháború

 

Tervező: HTI

Tervezve: 1941-1942

Gyártó: Ganz, WM, MWG

Gyártva: 1942-1944

Gyártott mennyiség: 129-189

 

Súlya: 19,2 tonna (köténnyel 19,8 tonna)

Hossza: 5530 mm

Szélessége: 2440 mm (köténnyel 2650 mm)

Magassága: 2380 mm

Legénység: 5 fő (parancsnok, lövész, töltő, rádiós géppuska kezelő, vezető)

 

Páncélzat: 13-50 mm

Fő fegyverzet: 1 x 75 mm-es 41.M L/25 harckocsiágyú

Másodlagos fegyverzet: 2 x 8 mm-es 34/40.AM Gebauer géppuska

Motor: 8 hengeres Weiss Manfréd V-8 H4 (260 LE, 194 kW)

Fajlagos teljesítmény: 13,5 LE/t (köténnyel 13,1 LE/t)

Sebességváltómű: 6 előre és 6 hátra

Felfüggesztés: laprugó

Szabad hasmagasság: 380 mm

Üzemanyag mennyiség: 265 l

Hatótáv: 165 km

Sebesség: Úton: 45 km/h (köténnyel 43 km/h)

 

* A nemzetközi, nem pedig a magyarországi besorolása.

Edited by Hebime
  • Upvote 3
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

43.M Turán nehéz harckocsi

 

A 43.M Turán (egyéb megnevezései: Turán III és Turán 75 hosszú) egy magyar gyártmányú harckocsi a Második Világháborúból. Magyarországon nehéz harckocsi kategóriába sorolták a hosszú csövű 75 mm-es kaliberű lövege miatt, de a korszak terminológiájában közepes harckocsinak minősült. A Turán III lett volna a Turán-harckocsicsalád végső fejlesztési fázisa, hogy az elavultnak ítélt Turán I és a már elavulónak számító Turán II harckocsikat a kor követelményeinek megfelelően modernizálják, de sajnos a prototípuson kívül több nem épült belőle.

 

Története

A harctereken megjelenő újabb, korszerű ellenséges páncéljárművek 1943 elején arra kényszerítették a hadvezetést, hogy a még gyártás alatt álló, de a korszerű harckocsikkal szemben támasztott követelményeknek már nem megfelelő Turán harckocsik mindkét típusának gyártását – a már megkezdett sorozatok elkészültével – megszűntesse, és helyettük a korszerűbb rohamlövegek gyártását, illetve egy teljesen új, a kor követelményeinek mindenben megfelelő nehéz harckocsi kialakítását szorgalmazza.

 

Az új nehéz harckocsi megépítését két irányú fejlesztéssel kívánták megvalósítani; egyrészt a már legyártott Turán közepes és nehéz harckocsik átalakítása útján, másrészt egy teljesen új nehéz  harckocsi – a Tas – tervezésével.

 

A VKF 1943 februárjában elrendelte a közepes, majd a nehéz Turánok átalakítását. A harckocsik korszerűsítése a tervek szerint az alábbi követelmények alapján valósult volna meg:

 

  1. nagy teljesítményű, 75 mm űrméretű, hosszú csövű löveg alkalmazása, amely mindkét típus (Turán I, II) jelenlegi tornyába telepíthető,
  2. a harckocsik páncélzatának „talppalással” történő megerősítése, a homloklemezen 80 mm-ig,
  3. a Turánok 8mm-es páncéllemezzel történő „kötényezése” kétoldalt és a torony körül,
  4. a motor teljesítményének lehetőség szerinti növelése.

 

A tervezett átalakításokhoz azonban nem álltak rendelkezésre a szükséges anyagok és eszközök.

 

Fejlesztés

1943-ban Németország hosszas tárgyalások után eladta Magyarországnak a 7,5 cm-es PaK 40 tábori páncéltörő ágyú licenciáját azzal, hogy Magyarország mielőbb fedezze saját szükségleteit. Ennek harckocsiba történő átalakítását a HTI és a DIMÁVAG végezte el. 1943 decemberére kettő darab mintalöveg készült el, ezután a lövegek gyártása a Diósgyőri Lövegüzemben rendkívül vontatottan haladt, főleg anyaghiány miatt. Egy 1944. júniusi keltezésű, WM-gyárnak címzett diósgyőri közlés szerint a tervezett 900 darab csőszájféknek csupán az öntőformáit rendelték még meg, ebben a számban pedig benne van a 75 mm-es löveg kerekes, tábori ágyú változata is. A közlés alapján a lövegeket 1944 augusztusa előtt nem lehet legyártani, ekkorra pedig a magyarországi harckocsigyártás megszűnt acélhiány és a gyári kapacitás kiesése miatt.

 

Az elkészült két 75 mm-es mintalöveg közül az egyiket a Zrínyi I rohamlöveg, a másikat a Turán III nehéz harckocsi prototípusához készítették. A löveget 43.M harckocsiágyú néven rendszeresítették.

 

A mintalövegek kései elkészülésében nagy szerepet játszott az is, hogy már az átalakítások kezdetén kiderült, hogy az új hosszú csövű löveg sem a Turán I, sem az újabb Turán II tornyába nem fér el, ezért egy új harckocsitornyot kellett tervezni és megépíteni. Mielőtt a mintalöveg elkészült volna, fából készült lövegimitációval elkészítették az új torony famodelljét. A mintatorony 1943. szeptember 13-ra készült el.

 

 

tka6vnjfeugypnmgrx4t.png

A Turán III fából készült mintatornya, a háttérben, kissé elmosódottan egy német Panzer IV látható, valószínűleg erről próbálták mintázni a tornyot és a löveget.

 

Az új torony méreteiben is növekedett, s formai jegyek tekintetében is eltért a korábbi Turán-típusoktól. Csupán a toronykoszorú mérete, valamint a haránt irányú átmérőn elhelyezkedő függőleges oldalékek helyzete és a toronypalást oldalainak dőlésszöge egyezett meg elődeivel.

 

A megnövekedett tömegű ágyú miatt a torony kiegyensúlyozatlan lett. Az egyensúly helyreállítására a tornyot hátrafelé meg kellett nyújtani. Így a torony hossza 180 mm-el növekedett, ugyanakkor a toronyfar magassága, szélessége is nagyobb lett. Az új típusnál a parancsnoki kupola kétoldalt a hátsó-alsó oldallemezekkel egységet képzett, ezzel a toronyfedéllel összekötő, ferde első zárólap is szélesebb lett.

 

A megszélesített parancsnoki kupolára egy további kisebb, úgynevezett „emelt” kupolát építettek, hogy a parancsnok a toronyban állva irányíthasson. A visszaemlékezések szerint az ötlet Bartholomeidesz Sándor hmtk.* őrnagytól** származik, aki a Turán programban már a T-21-es külföldi megszemlélése óta részt vett. Az elképzelés végül nem valósult meg, de egy második, kisebb parancsnoki kupolát a későbbi prototípusra is ráépítettek. Az emelt kupolával a torony magassága 275 mm-el növekedett. Természetesen ez a kocsi teljes magasságát is megnövelte.

 

A megnövelt méretű torony tömegtöbbletének csökkentésére, valamint az eltakart hűtőrácsozat szabaddá tételére a toronyfar alsó részét 20°-os szögben csonkították. A fatoronyról készült oldalfelvételeken jól látszik a torony hátsó részének kétféle kialakítása. Az alsó 20°-os csonkításra később provizórikusan visszaerősítették a levágott sarkot. A később megépített egyetlen mintapéldány tornyánál a csonkított megoldást alkalmazták. Ezt követve készítették el a torony oldal- és hátlemez-kötényezését is.

 

Természetesen az új, nagyobb löveg beépítésével a homloklemez mérete is változott. Ez automatikusan változtatta az elülső oldallapok térbeli helyzetét, ezzel is növelve a torony belső térfogatát. A fából készült mintatornyon még az eredeti burkolattal ellátott géppuska-imitációt alkalmazták, a későbbi prototípuson a géppuska külső burkolata is változott.

 

A torony fa prototípusát a 2H-012 rendszámú Turán II alvázra telepítették, majd a kísérletek befejezése után a WM-gyárban folytatták a kivitelezési munkálatokat.

 

 

uiz8cen52jf6bbugypw5.jpg

Fatornyos Turán III prototípusa a 2H-012 rendszámú Turán II alvázon

 

A WM-gyárban 1944. februárra készítették el a Turán III prototípusát. A kísérleti vastorony a H-830 WM-gyártású harckocsira épült, a harckocsi páncélzatát több helyen is megerősítették. A Turán III belövése a hajmáskéri 0-ponton történt, a Zrínyi I prototípusával együtt. A belövéskor hüvely-lángolás, utórobbanás és erős füst- és gázképződés volt tapasztalható a küzdőtérben, tehát a 75 mm-es löveg további munkálatokat igényelt. Ennek ellenére az eredmények kecsegtetőek voltak, a próbák után a járművet 43.M Turán típusjellel rendszeresítették.

 

 

4jbs4gcgisd6ur3c0a8n.jpg

43.M Turán belövése a hajmáskéri 0-ponton

 

A VKF 1943-ban megadott követelményei azonban nem mind teljesültek. A nagy teljesítményű, 75 mm-es löveg beszerelésre került, a páncélzatot sikerült megerősíteni – igaz nem 80 mm-esre -, és még köténypáncélzat is készült, de a rendelkezésre álló rövid idő miatt azonban a motor teljesítményét nem tudták növelni.

 

A Turán III prototípusának sorsa sajnos nem ismert. Semmilyen adat nem maradt fent arról, hogy bármelyik ütközetben használták volna-e, vagy arról, hogy szétszerelték-e. Az egyetlen mintakocsi a háború során nyom nélkül eltűnt.

 

Méretei és kialakítása

Mivel a harckocsi alvázához – a páncélzat megerősítését leszámítva – nem nyúltak a fejlesztés során, így a Turán II harckocsihoz képest változások csak a torony méreteiben következtek be. A torony hossza 2280 mm-re nőtt, magassága a kupolával 1125 mm. A torony hossza a lövegcsővel együtt 5150 mm, emiatt a harckocsi teljes hosszúsága is változott 6860 mm-re, noha a lövegcső nélkül továbbra is 5530 mm. A lövegnyílás 423 mm szélességű lett, így a homloklemez alsó élének szélessége 1525 mm-re változott. A szokatlan alakú, hátul igen magas torony hátlapján kétszárnyú ajtóval zárható búvónyílást vágtak a parancsnok számára, amellett, hogy meghagyták a parancsnoki kupola felső ajtaját és a két további kezelő részére a torony oldalfalain lévő nyílásokat is. A toronygéppuska alakja hasonlított az alsó géppuska alakjához: a csuklórendszert kiszélesedő burkolat védte. A harckocsi tömege 21 tonnára nőtt.

 

Az előző Turán típusokéval ellentétben a Turán III nem függőleges torony hátlappal rendelkezett. A 20°-os csonkítást egy 80°-ban befelé dőlő hátoldal követte. Az oldallapok és a homlokzati páncélzat dőlésszöge 80°-os maradt. A kupola lapjainak dőlésszögei is módosultak. A parancsnoki kupola lapjai 75°-ban dőltek befelé, a ferde lemez pedig 16°-os szögben lejtett.

 

Páncélzat

A Turán III páncélzatát rátét páncéllemezekkel több helyen megerősítették. A teknő alsó homlokzati lemezét a felépítmény homlokzati lemezével együtt 75 mm vastagságúra növelték, az oldal- és farpáncélzatot pedig 35 mm-re. Tető- és haspáncélzata maradt 13 mm. A torony homloklemeze is 75 mm vastagságú lett, oldalait és a felső ferde lemezt 35 mm-re erősítették, míg a torony magas hátulja 55 mm vastag páncéllemezzel rendelkezett. A parancsnoki kupola első 3 előlapját 60 mm vastagságúra erősítették, 4 oldallapja 35 mm páncélzattal rendelkezett, míg a hátsó lap 55 mm vastagságú volt. A torony parancsnoki kupolájának fedlapja és a torony csonkításánál az alsó fedőlap 13 mm vastagságúak voltak.

 

A Turán III is rendelkezett köténypáncélzattal, de a Turán I és Turán II típusokéval ellentétben ezek a lapok 8 mm vastagságú perforált páncéllemezekből készültek, német minta szerint. A torony kötényezését úgy alakították ki, hogy az oldalsó ajtók mellett a hátsó ajtó is használható maradt. A kötényezett 43.M Turán motorjának fajlagos teljesítménye 11,2 LE/t-ra, sebessége 37 km/h-ra csökkent, a harckocsi fajlagos talajnyomása pedig 0,78 kp/cm2-re nőtt. A kötényezett harckocsi súlya 23,3 tonnára nőtt.

 

Fegyverzet

A 43.M Turán fő fegyverzete a német 7,5 cm-es PaK 40 páncéltörő ágyú licenciája alapján épült 75 mm-es 43.M L/43 harckocsiágyú volt. A löveget -10° és +30° fok között lehetett függőlegesen mozgatni, a lövedékek sebessége 770 m/s volt. A tűzgyorsaság 12 lövés/perc, a lőszerjavadalom pedig 32 darab gránát volt, amit 43.M páncélgránátból (APHECBC-T) - a német Panzergranate 39 licenc változata -, 43.M repeszgránátból (HE) - a német Sprenggranatpatrone 34 licenc változata - és a 43.M páncélrobbantó gránátból (HEAT-T) - a német Panzergranate 38 Hohl-Ladung/C licenc változata - állítottak össze.

 

oyauuc9b4awtrjez29ox.jpg

A 43.M harckocsi páncélgránát, páncélrobbantó gránát és repeszgránát nézeti rajzai

 

A löveg páncélátütő képessége 60°-os találati szög esetén, 43.M páncélgránáttal 100 méteren 85 mm, 300 méteren 80 mm, 500 méteren 76 mm, 1000 méteren 66 mm volt. Ezek az értékek 90°-os szög esetén 100 méteren 113 mm, 300 méteren 106 mm, 500 méteren 101 mm és 1000 méteren 88 mm volt.*** A harckocsi 43.M páncélrobbantó gránáttal 90 mm páncélzat átütésére volt képes 60°-os becsapódási szög esetén.

 

A harckocsi rendelkezett még 2 darab, 8 mm-es 34/40.M Gebauer géppuskával, amik 8x56mmR kaliberű 31.M töltényt lőttek 100 darabos hevedertárból. A géppuskákhoz rendszeresített lőszermennyiség 3000 darab volt. A 34/40.AM Gebauer harckocsi géppuska elméleti tűzgyorsasága 900 lövés/perc volt, a lövedék kezdősebessége 730 m/s. A torony homloklemezén lévő géppuskát a főlövegtől függetlenítve is lehetett alkalmazni, sőt a géppuskát oldalirányba is lehetett mozgatni aminek szögtartománya mindkét irányban kb. 10°-10° lehetett. Mindkét géppuska rendelkezett 41.M géppuska-célzótávcsővel, melyekkel célzott lövések leadása is lehetséges volt. A toronyba szerelt géppuska esetében ezt a géppuska tokjára szerelték, míg a homlokzati páncélon lévő géppuskának a célzótávcsöve a géppuskacső mellett került elhelyezésre, gömbcsuklós rögzítéssel. A homlokzati géppuska függőleges és vízszintes tartományokban is mozgatható volt, a mozgás szögtartománya sajnos ma már nem ismert de fennmaradt felvételek alapján ki lehet számolni, hogy függőlegesen kb. +15° és -10° között, vízszintesen pedig mindkét irányba kb. 10°-10° között mozgott.

 

Mobilitás

A 43.M Turán ugyanazzal a felfüggesztéssel, motorral, kormány- és tengelykapcsoló művel rendelkezett, mint a Turán I és a Turán II, így csupán csak bizonyos értékei változtak. A páncélzat megerősítésével és az új torony beépítésével járó súly növekedéssel a motor értékei az következők szerint változtak meg: a fajlagos teljesítménye 12,3 LE/t-ra, legnagyobb menetsebesség pedig 39 km/h-ra csökkent. A Turán III fajlagos talajnyomása 0,7 kp/cm2-re nőtt.

 

43.M Turán

Típus: közepes tank****

Származása: Magyar Királyság

 

Használata: Magyar Királyság

Háborúk: Második Világháború

 

Tervező: HTI

Tervezve: 1943-1944

Gyártó: WM

Gyártva: 1944

Gyártott mennyiség: 1

 

Súlya: 21 tonna (köténnyel 23,3 tonna)

Hossza: 6860 mm

Szélessége: 2440 mm (köténnyel 2650 mm)

Magassága: 2655 mm

Legénység: 5 fő (parancsnok, lövész, töltő, rádiós géppuska kezelő, vezető)

 

Páncélzat: 13-75 mm

Fő fegyverzet: 1 x 75 mm-es 43.M L/43 harckocsiágyú*****

Másodlagos fegyverzet: 2 x 8 mm-es 34/40.AM Gebauer géppuska

Motor: 8 hengeres Weiss Manfréd V-8 H4 (260 LE, 194 kW)

Fajlagos teljesítmény: 12,3 LE/t (köténnyel 11,2 LE/t)

Sebességváltómű: 6 előre és 6 hátra

Felfüggesztés: laprugó

Szabad hasmagasság: 380 mm

Üzemanyag mennyiség: 265 l

Hatótáv: 165 km

Sebesség: Úton: 39 km/h (köténnyel 37 km/h)

 

* hadiműszaki törzskari

** 1944. XI. 1-jétől alezredes

*** Megjegyzés képen, a magyar archív adatok szerint a magyar 75 mm-es 43.M L/43 harckocsiágyú és a német 7.5 cm KwK 40 L/43 harckocsiágyú páncélátütése teljesen megegyezett. A probléma ott van, hogy a német ágyú páncéltörő értékei rendkívül sok forrásban különbözőek, valahol több, valahol kevesebb páncélátütést írnak. Ez mind az interneten keringő, mind írásos forrásokra igaz. Ha a magyar archív dokumentumokat vesszük alapul akkor a játékban a két ágyúnak is azonos értékekkel kell rendelkezniük, így vagy a német ágyú páncéltörő értékeit kell csökkenteni, vagy a magyar ágyú értékeit növelni, mert jelenleg a játékban a német harckocsiágyú jobban teljesít.

**** A nemzetközi, nem pedig a magyarországi besorolása.

***** Sok helyen L/55 kaliberhosszúságot adnak meg a harckocsiágyúnak, de ez téves. Az L/55 kaliberhosszúság azt jelenti, hogy a harckocsiágyú csőhosszának 4125 mm-nek kellene lennie a csőszájféktől a lövegzárig. A tervrajzokon is megállapítható, hogy a Turán III tornya a csőszájféktől a hátsó toronylemezig 5150 mm hosszú, ebből csak maga a torony 2280 mm, tehát az össz. hosszúságból van még 2870 mm cső és csőszájfék. Ezek szerint a toronyban még lennie kéne 1255 mm csőnek és lövegzárnak, ami túl sok, hiszen ez több, mint a torony hosszának a fele. A rajzokon is látszódik, hogy a lövegzár a toronynak csak kb. 1/3-át foglalja el. Az L/55-ös kaliberhosszúság eredője valószínűleg az lehetett, hogy valaki tévesen beleszámolta a lövegsínt is a hosszúságba. A pontos kaliberhosszúságot a harckocsiágyú rajzai és a rajzokhoz adott méretarányok alapján számoltam ki.

Edited by Hebime
  • Upvote 3
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

40/43.M Zrínyi rohamtarack

 

A 40/43.M Zrínyi rohamtarack (egyéb megnevezései: Zrínyi II és Zrínyi 105) egy Második Világháborús, magyar fejlesztésű és sorozatgyártású, 105 mm űrméretű tarack ágyúval felszerelt rohamlöveg volt. A harcjármű elkészítésénél a német Sturmgeschütz rohamlövegeket vették alapul, így a már ismert és kipróbált Turán harckocsi alvázra szerelték a mérnökök az ellenséges erődítmények és lőállások lerombolására szánt tarack ágyút. A Második Világháború időszaka alatt előállított magyar páncélozott harcjárművek legsikerültebb típusa volt.

 

Története

A rohamlövegek kialakításának igénye már az 1942-re kialakult, főként német fronttapasztalatok értékelésének tulajdonítható. A német páncéloserők ebben az időszakban már nagy számban alkalmaztak a harckocsik mellett harckocsialvázra épített, torony nélküli páncélozott harceszközöket; a gyalogság és a harckocsik harcát közvetlenül támogató rohamlövegeket – a rohamágyút és a rohamtarackot -, a páncélelhárítás hatékonyságának növelését szolgáló páncélvadászokat, valamint a tábori tüzérség önálló támogatására alkalmas önjáró lövegeket.

 

A magyar hadvezetés szívesen vásárolt volna bevált német rohamlöveg típust, illetve közepes harckocsit is, azonban a németek az eladástól mereven elzárkóztak. 1942 júliusában a Honvédelmi Minisztérium 3.b, Gép- és Harcjármű Fejlesztési Osztálya azt javasolta a honvédség illetékes vezetőinek, hogy a páncéloshadosztályokhoz besorolt tüzérséget olyan önjáró lövegekkel szereljék fel, amelyek a harckocsizó alakulatokat a mozgóharc során végig követni, illetve hatékonyan támogatni tudják. Érdekes, hogy 1941. február 25-én a kassai VIII. hadtestparancsnokság már javasolta a lánctalpas alvázra szerelt „rohamüteg” hadrendbe állítását – miután tanulmányozták a Wehrmacht gyalogságát közvetlenül támogató harckocsialvázra szerelt lövegek franciaországi sikereit –, de a javaslatot az 1941. október 1-jével életbe lépő új hadrendben még nem vették figyelembe.

 

A fronton szerzett tapasztalatok, főként a magyar hadsereg páncéloserőinek állapota sürgős intézkedéseket követelt. Már a következő hónapban, 1942 augusztusában a HM anyagi csoportfőnöke megbeszélést folytatott a Weiss Manfréd-gyár fejlesztési főmérnökével a tervezett önjáró löveg kialakításának elvi és gyakorlati megoldásairól.

 

Fejlesztés

Az elképzelések szerint a HM olyan új haditechnikai eszköz kialakítását kívánta, amelynek fegyverzete a Turán II-be épített 75 mm űrméretű ágyúnál nagyobb, hatékonyabb, ugyanakkor páncélvédettsége, mozgékonysága meghaladja az eddig gyártott magyar harckocsik hasonló értékeit.

 

Az új harceszköz terveit – a megadott szempontokat figyelembe véve – a WM harckocsi osztályának főkonstruktőre készítette el. Tekintetbe véve a határidő- és a gyártástechnológiai feltételek szorítását, a terv elkészítésénél egy meglévő konstrukció felhasználásának lehetőségéből indultak ki. A Turán kocsiszekrénye, járószerkezete, motorteljesítménye és egyéb műszaki jellemzői – leszámítva a kényes erőátviteli rendszert – alkalmasnak látszottak az igénynek megfelelő átalakítás alapjául.

 

Ugyanakkor használaton kívül tároltak 60 darab, hazai gyártású, 105 mm űrméretű 40.M tarack lövegcsövet, melyeket eredetileg egy gépvontatású tábori tarackhoz készítettek, de a löveg nem készült el, mivel a vontatáshoz szükséges rugózást nem sikerült tökéletesen megoldani, így a csövek „elfekvő készletté” váltak. Az új konstrukció fegyverzetének tűzerő- és méretadottságai így szintén adottak voltak.

 

A leggyorsabb és legolcsóbb megoldásnak tehát a Turán alvázra szerelt 105 mm-es tarack látszott. Az érveket meghallgatva a HM is ezt a tervet támogatta – bár ekkor döntés még elvi síkon sem született a harceszköz felhasználását illetően; támadó- vagy kísérőtüzérségi, esetleg páncélelhárítási célokra alkalmazzák az önjáró löveget.

 

A HM vállalta a kísérletek 150.000 pengős költségeit, és a vezérkarral egyetértésben utasította a Haditechnikai Intézet szakembereit az új harcjármű létrehozására. A WM-gyárat bízták meg a mintajármű elkészítésével, ahol igen rövid idő alatt elkészült az önjáró löveg famodellje.

 

A terveknek megfelelően – a beépítendő löveg oldal- és magassági irányzása érdekében – az alvázat 400 mm-el megszélesítették, a homloklemezt pedig középen 350 mm-el magasították. A löveget a harcjármű középvonalától balra tolták el, ezzel a kezelőszemélyzet és a lőszer részére is elegendő hely keletkezett. A modelljármű segítségével azt is megállapították, hogy a 40.M tarack beépítése sem okoz nehézséget, a kezelőszemélyzet célszerű tevékenységét a harcjárműben semmi sem akadályozza.

 

A mintajármű kapcsán éles vita alakult ki az önjáró löveg felhasználása, illetve fegyvernemi besorolása körül. A rohamtüzérséget a tüzérséghez kapcsolták, és ennek alapján annak felügyelőjét vonták be a kísérletekbe. Ez a mellőzés felháborította a harckocsigyártás felügyelőjét, aki a HM-nek küldött ingerült hangú levelében fejtette ki véleményét az olyan félresikerült fejlesztésekről, mint a Nimród páncélos gépágyú vagy a Turán közepes harckocsi, melyeknél a páncélos szakemberek véleményére nem támaszkodtak.

 

A rohamlövegnek a tábori tüzérséghez való besorolása kérdésében – tüzér vonatkozásban – a „szaktüzéri” feladata volt a főérv, amivel indokolták, hogy a „rohamtüzér” nem páncélos, hanem tüzér fegyvernem. Miközben az alkalmazás, illetve a besorolás körüli vita tovább folytatódott, a munkálatok előrehaladtak.

 

A kedvező eredményű kísérletek alapján a HTI egy vasból készült próbajármű megépítését javasolta, ennek értelmében 1942 októberében a WM-gyártól megrendelték a prototípust. A mintajármű kialakításához a Turán I vasból készült mintakocsiját, a H-801 rendszámú Turán harckocsit használták fel. A tornyot levették, az alvázat a tervek szerint módosították, a páncélzatot megerősítették, majd beszerelték a 40.M tarackot. Az új jármű a Zrínyi elnevezést kapta.

 

Alig pár hét alatt, már decemberre elkészült a vas felépítményű kísérleti jármű, melyet a budai vár udvarán Horthy Miklós kormányzónak is bemutattak. Az 1942. december 12. és 1943. január 28. közötti időszakban rendelték el a csapatpróbát Hajmáskéren, a tüzérlőiskolán. A vizsgának kiemelten a harcjármű védettségére – mint gyalogságot kísérő eszköznek különösen elöl kellett védettnek lennie –, sebességére, akadályleküzdő képességére és hatótávolságára kellett kitérnie.

 

A csapatpróba eredményességét hátráltatta, hogy a próbára csak osztott lőszer állt rendelkezésre, valamint hogy motorikus meghibásodások miatt a próbát több ízben is le kellett állítani. Emiatt a vizsgát február 5-ig meghosszabbították. Még véget sem ért a csapatpróba, amikor a HM 1943. január 26-án 40 db Zrínyi rohamtarackot rendelt meg a WM-gyártól, 440.000 pengős – nem végleges – egységáron.

 

A két hónapos, igen nehéz időjárási viszonyok között megtartott csapatpróba értékeléseként a harcjárműről a szakértők összességében kedvező véleményt alkottak. A mindössze 190 cm magas Zrínyi stabilitását, fordulékonyságát és terepjáró képességét jónak ítélték, az erőátviteli rendszernél megmaradt Turán-hibák mellett. A vizsgán megjelent tüzértisztek a harcjárművet tüzérségi szempontból megfelelőnek értékelték, egyedül a löveg -5°-os süllyedési szögét tartották kevésnek, ők -15°-ot javasoltak. Ismételten hangsúlyozták az egyesítet lőszer használatát, mellyel a tűzgyorsaság lényegesen fokozható.

 

KPngBm0.jpg

Egy későbbi 40/43.M Zrínyi szériakocsiból dobálja ki a parancsnok a kilőtt töltetek hüvelyeit.

 

A tüzérségi szakértők véleményezték továbbá, hogy a pneumatikus elsütőberendezés mellett lábbal működtethető, mechanikus elsütőt is építsenek a harcjárműbe, melynek használatával kiküszöbölhető az esetlegesen lecsökkenő légnyomás miatt bekövetkező tüzelési akadály. Felmerült még a Csaba páncélgépkocsikhoz hasonló légvédelmi toldat is, amelyre légvédelmi golyószórót lehetett volna felszerelni, de ezt a tábori tüzérség felügyelőjének javaslatára elhagyták.

 

A csapatpróbán felvetett javaslatok értékeléseként a tervezők a süllyedési szög -8°-ig történő növelését, valamint a mechanikusan működő elsütőberendezés beépítését ígérték. A HTI szakemberei – a próba és a javasolt módosítások elvégzésének ígérete alapján – a Zrínyit önjáró lövegként és rohamtarackként való felhasználásra alkalmasnak minősítették.

 

A gyártás megindult, de különböző kooperációs nehézségek miatt a munkálatok igen vontatottan haladtak. A harcjárműbe a löveget, a bölcsőt és a csőcsapokat a MÁVAG lövegüzeme, a 75 mm-es páncéllemezeket az Ózdi Vasmű szállította.

 

1943. március 1-jén megalakult a hajmáskéri tüzér-kiképzőtáborban a rohamtüzér felállító keret, vitéz nemes Barankay József százados* vezetésével, aki a kezdetektől szorgalmazta az önjáró lövegek rendszeresítését, miután 1942-ben jelentős fronttapasztalatokat szerzett a 2. magyar hadseregnél eltöltött hosszas megfigyelői tevékenysége alatt, majd 1943 januárjában a németországi Jüterbogban elvégezte a német rohamtüzér tanfolyamot. Ide került gyakorlás és bemutatók céljára a H-801-es rendszámot viselő, vasból készült Zrínyi mintakocsi, amely hamarosan a „Szarvas” becenevet kapta.

 

1943 áprilisában, még a Zrínyi önjáró löveg rendszeresítése előtt, egy katonai bizottság utazott Németországba, hogy ott a német harckocsik, főként az önjáró lövegek gyártását tanulmányozzák. A látogatás tapasztalatainak értékelése során megállapították, hogy a Zrínyi fejlesztésével jó irányba haladnak, ugyanis ebben az időszakban a németeknél is a rohamlövegek vették át a páncélvadászok szerepét.

 

A nyert tapasztalatok mellett más érv is az önjáró lövegek gyártása mellett szólt. Miután a Turánok harcértékét a módosításokkal sem sikerült a kellő szintre emelni – a nyersanyagok teljes hiánya miatt a Turán-program egyébként is végrehajthatatlanná vált –, ezért a magyar katonai vezetés úgy döntött, hogy a Turánok gyártását – a beindított szériák elkészültével – befejezi, helyettük a Zrínyi rohamlöveg továbbfejlesztését, illetve sorozatgyártását rendeli el.

 

1943. május 1-jén a HTI javaslata alapján a HM elrendelte az önjáró löveg rendszeresítését 10,5 cm 40/43.M rohamtarack jelöléssel, Zrínyi elnevezéssel.

 

A Zrínyi rendszeresítésével kapcsolatban több bírálat is érte a Honvédelmi Minisztériumot. A HM válaszában elismerte, hogy bár a Zrínyi tűzerejét tekintve gyalogságot kísérő tüzérségi eszköznek megfelelő, de páncélvédettsége gyenge. A szovjet fronton tömegesen megjelenő T-34-es és az ennél nagyobb harckocsik elleni közvetlen harcra – a tarack rövid csövéből adódó kis kezdősebesség, valamint az ebből eredő gyengébb páncélátütő képesség miatt – alkalmatlan.

 

A kétségkívül reális ellenérvek, a szakemberek javaslata, valamint a csapatok igénye alapján a HM úgy döntött, hogy Zrínyi I elnevezéssel egy 75 mm űrméretű, hosszú csövű harckocsiágyúval felszerelt rohamlöveget is kifejlesztenek, s egyúttal a 105 mm-es tarackkal felszeret önjáró löveget Zrínyi II néven rendszeresítették.

 

A Zrínyi II rendszeresítésével egyidejűleg a VKF kiadta az 1944. évi harckocsigyártással és fejlesztéssel kapcsolatos követelményeit, melyben hangsúlyozottan kiemelte a rohamtüzérség felállításának fontosságát. A tervek szerint minden gyalog- és lovashadosztályhoz egy-egy rohamtüzérosztályt kell szervezni, melyek állományába három 10 löveges üteget írtak elő. A három ütegből kettőt és a parancsnoki járművet 75 mm űrméretű ágyúval felszerelt Zrínyi I, a harmadik üteget 105 mm-es löveggel ellátott Zrínyi II típussal tervezték felszerelni.

 

Egyúttal a vezérkar úgy rendelkezett, hogy a már megrendelt 40 db Zrínyi II-ből 1944 márciusáig állítsák fel a kiképző feladatokat ellátó 1. rohamtüzérosztályt. Ezenkívül a tárgyévben további három, 1945-ben újabb öt rohamtüzérosztály felállítását tervezték. Az 1944-re tervezett három osztályt a Turánok helyett gyártandó 90 db Zrínyi I, a következő évben megszervezendő öt osztályt további 110 Zrínyi I és 50 db Zrínyi II típussal szándékoztak felállítani. Tehát a gyárak felé összesen 200 db 75 mm-es harckocsiágyúval felszerelt Zrínyi I rohamlöveg, és 90 db 105 mm-es löveggel ellátott Zrínyi II rohamtarack megrendelését tervezték.

 

A HM Gép- és Harcjármű-felszerelési Osztálya megvizsgálta a VKF követelményeinek feltételeit, s jelentette, hogy a Zrínyi I mintajárműve a legjobb esetben is csak 1944 júliusára készülhet el, miután a löveg gyártása igen vontatottan alakul. Emiatt a HTI azt javasolta, hogy először az 1945-re tervezett II. szériát, 50 darab Zrínyi II rohamtarackot gyártassák le. A vezérkar a javaslatokat elfogadta, s ennek megfelelően 1944 szeptemberéig 50 db Zrínyi II, szeptembertől 110 db Zrínyi I sorozatgyártását rendelte meg a WM- és a Ganz- gyártól.

 

Eközben késett a kooperációs nehézségek miatt lassan haladó I. sorozat átadása. Az első három rohamtarackot (3H-000 – 3H-002) csak 1943 szeptemberében adta át a WM-gyár, ezeket is még nem tökéletes páncélzattal. A rohamtüzérosztályok kiképzésének mielőbbi megkezdésére azonban az 1. rohamtüzérosztály a három járművet – oktatási célokra – e minőségükben is átvette.

 

9YP0Qw8.jpg

Az első három elkészült Zrínyi rohamtarack KÁB vizsgán

 

A 40 darabos szériából még hátramaradt 37 rohamtarack átadási időpontjai a következők szerint alakultak: 1943 októberében 10 darab, novemberben és decemberben 10-10 db, 1944 januárjában a még hátralévő 7 kocsi. Természetesen ezek már szabványos páncélzattal készültek, de az alkalmazott Ajax és Mester páncélzat a ridegsége miatt semmivel sem volt jobb, mint a Turánoké. Az átadott rohamtarackokból 31 db-ot az 1943-ban alakult 1. rohamtüzérosztály kapott.

 

A második sorozat 50 Zrínyi II-jének gyártása – a páncéllemezek és egyéb anyagok késedelmes szállítása miatt – igen lassan haladt, csak márciusban folytatódott. Április és június között viszont újabb 20 Zrínyi II-t adtak át a csapatoknak. 1944. július 27-én reggel még további 6 darabot szállítottak el a WM gyárból (061-066-os rendszámú kocsik), ezek próbára mentek ki.

 

Nem sokkal az elszállítás után a gyárat súlyos amerikai légitámadás érte, amely több üzemrészt is romba döntött. Találat érte a harckocsi szereldét is, melynek teteje leszakadt. A romok alatt mintegy 15-20 Zrínyi II páncéltest maradt. A romok eltakarítása során sikerült a Zrínyi-páncéltestek legtöbbjét kimenteni, majd ezeket a Ganz-gyár budai üzemébe átszállítani. Mód volt 20-30 motort és részegységeiket is kimenekíteni az összeomlott szereldéből, melyeket a Beszkárt Hamzsabégi úti autóbuszgarázsába, illetve szerelőműhelyébe szállítottak összeállításra vagy javításra.

 

Az átszállított Zrínyi-páncéltestekből, valamint a megmentett alkatrészekből megindult a rohamtarackok összeállítása a Ganz Villamossági Rt. budai üzemében. Szeptember végére 6 darabot készre szereltek, melyeket a Budapest védelmére kijelölt egyik rohamtüzérosztály vett át. Az összeszerelésre váró páncéltesteket Budán, a gyár körüli utcákban tárolták, melyek közül néhány Buda ostroma és eleste után is a járdán maradt.

 

Miután az ostrom során a Ganz-gyár teljes iratanyaga eltűnt, a szeptember-november közötti időszak összeszereléseiről további adat nem maradt fenn. Így az elkészült darabszám 66 biztos, 72 valószínű. A hadiüzemek 1944. november 15-i kiürítési parancsának kézhezvétele után további Zrínyi II rohamtarack összeszerelésére bizonyosan nem került sor.

 

Méretei és kialakítása

A 40/43.M Zrínyi rohamtarack 21,6 tonnát nyomott, teljes hosszúsága 5500 mm, csővel 5900 mm, a páncélteknő maga 5100 mm hosszú volt. A jármű szélessége 2890 mm, magassága a figyelőprizmák nélkül 1900 mm. A páncélteknő szemből négyszög alakú, oldalfalai 90°-ot zártak be.

 

A páncélteknő hasa vízszintes volt, a végénél egy 45°-ban hátrafelé döntött páncéllemez illeszkedett hozzá. Szemből egy 40°-os dőlésszögű haslemez, majd egy 60°-os alsó homloklemez zárta a teknőt, amelyre szintén 1-1 vonóhorog került. A teknő hasán kapott helyet egy vészkijárat is, ha a legénységnek a kocsiból gyorsan ki kellett menekülnie.

 

A teknő felső éle magasságában sárvédőket szereltek a futómű feletti részre, amelyek 3°-os szögben lejtettek hátrafelé. Ezekre erősítették elől a fényszórókat, amelyeket a frontkövetelményeinek megfelelően 1944-től sötétített üveggel láttak el, védelműket pedig egy keskeny nyílású lemezburkolat biztosította. A bal oldali fényszóró mögött tűzoltó készülék foglalt helyet, a jobb oldali mellett pedig a kürt hangszórója. A legelső Zrínyi rohamtarack, a H-801 rendszámú vaskocsi kettős hangszóróval rendelkezett. Az elülső sárvédők belső oldalain további szerszámok voltak: bal oldalon drótvágó, a jobb oldalon pedig a lánctagok cseréjekor használt különleges szerszám, valamint a csapszeg beverésére szolgáló kalapács. A fényszórók előtt kerültek málházásra a talajszint kiegyenlítésre és egyenletes súlyelosztásra szolgáló 2-2 vastag falap az emelőkhöz.

 

A páncélteknőhöz csatlakozott a felépítmény, melynek oldalfalai 80°-ban befelé dőltek. Ezekre további kéziszerszámokat málháztak; bal oldalra ásólapátot, feszítővasat, csákányt és a sár kiverésére szolgáló nagy kalapácsot, a jobb oldalra acélsodronyokból készült vontatókábelt. Ezek az oldalpáncélok az első frontpáncéllal 60°-os szöget, a hozzájuk illeszkedő oldallemezekkel pedig 30°-os szöget zárnak be. A küzdőtér után az oldalfalak kis töréssel folytatódtak a farpáncél felé. A motortér oldallemezeinek alsó részén van egy-egy golyóálló ráccsal védett, belülről 4-4 zsalulemezzel lezárható szellőzőnyílás. Hasonló, zsaluzattal lezárható nyílás volt a páncéltest hátsó oldallemezén is, a kipufogódobok alatt. Az oldalsó lemezek közül a páncélteknő oldalaival párhuzamosan elhelyezkedő oldallemezek 4°-os szögben emelkednek, hogy a tetőpáncél pontosan illeszkedjen rájuk.

 

Elől egy 15°-os ferde homloklemez kapcsolódott a teknő alsó homloklemezéhez. Ehhez csatlakozott a felépítmény 72°-ban megdöntött frontlemeze, amit 750 mm-re magasítottak meg. A ferde homloklemezen egy kör alakú szerelőablak található karbantartási célokra, illetve ide került a pótláctagokat leszorító két vaspánt is. A vas mintakocsin és az őt követő három Zrínyi II-n még egy darab vaspánt szorította le a pótlánctagokat. A frontlemezen kapott helyet a vezetőprizma, a lövegtől jobbra. Ez szintén különbözött a vas mintakocsin, a sorozat első három kocsiján és a többi szériajárművön is.

 

A H-801-es rendszámú mintakocsi még egy-egy kerek kinézőnyílással volt felszerelve a vezető és az irányzó előtt is. A sorozat első három Zrínyi II-jén (3H-000 – 3H-002) a vezető kerek kinézőnyílása helyett már a Turánokon alkalmazott 41.M vezetőprizma volt, a lövegirányzó előtti kinézőnyílást pedig behegesztették, mivel a 42.M rohamtarack irányzótávcső a gömbhéjpáncélba torkollott, de a lap még mindig látható volt. A sorozat többi járművén az irányzó előtti kerek lap teljesen eltűnt, a vezető előtt pedig már az új, 10 cm-rel magasabbra került 43.M vezetőprizma található. Ezt a vezetőprizmát a H-801 rendszámú vas mintkaocsira is felszerelték, amelynek azonban még mindig megvolt az irányzó előtti kerek, lehegesztett nyílása.

 

Az első lemez közepén – a hossztengelytől 150 mm-el eltolva balra – építették be a löveg mozgatását biztosító csuklós zárógömböt, hivatalos elnevezésén: gömbhéjpáncélt. Ezt védte az első homloklemezre felerősített lövegpajzs.

 

j9YKrhL.jpg

Egy korai és egy későbbi szériakocsi egymás mellett. A bal oldalin jól látszódik a 41.M „Turán-típusú” vezetőprizma és az irányzó előtti kerek nyílás, a jobb oldalin pedig a 43.M vezetőprizma

 

A küzdőteret egy nyeregtető-szerűen kialakított páncéltető zárta. A nyeregtető középső, téglatest alakú lemezpáncélja 112°-os szöget zárt be a 72°-os szögben megdöntött homlokzati páncéllal. Az ettől a lemeztől jobbra és balra elhelyezkedő lemezpáncélok 12°-os szögben lejtettek a jármű oldalai felé. Ezeken egy-egy, ajtóval fedett bebúvónyílást alakítottak ki a vezető és az irányzó számára. A tetőlemezen elhelyezkedő forgatható és dönthető figyelőprizmák száma és kialakítása kocsinként szintén változó.

 

Az első vas mintakocsin még 5 darab 43.M figyelőberendezés volt: 2 darab meghosszabbított alsó részű harckocsi-figyelőprizma a lövész számára a bal oldalon, 1 db parancsnoki figyelőprizma a palást hátsó részén a három lemez találkozási pontjának csúcsán, és további kettő a vezető számára, a vezetőülés felett és ettől jobbra. A 41.M „Turán-típusú” vezetőprizmával ellátott szériakocsikon a vezetőülés feletti figyelőprizmára nem volt szükség, így azt leszerelték. A 43.M vezetőprizmás Zrínyiken viszont ismét szükség volt arra, hogy a vezető csukott védőlemez mögül is tudjon előrefelé tájékozódni, így ismét felszereltek a vezetőülés fölé egy 43.M figyelőprizmát, de ez már egy kitolható, periszkópos megoldással lett kivitelezve. A periszkópos figyelőprizmát egy páncélkeret védte kitolt állapotában.

 

 

J0SmtVU.jpg

Zrínyi II a hadműveleti területen. Jól látszódik a későbbi szériakocsikra jellemző két vaspánttal leszorított pótlánctagok és a vezető feletti, periszkópos 43.M figyelőberendezést védő páncélkeret

 

A szériakocsikon az irányzó felett lévő búvónyílás előtt egy ajtóval fedett keskeny nyílást alakítottak ki, ahol a 8/14.M lövegtávcsövet lehetett kitolni toldóléc segítségével. Az eredeti elképzelés szerint a Zrínyi rohamlöveg közvetett irányzással is tüzelhetett volna, vagyis a számára nem látható, de megfigyelők által behatárolt célpontokat is tűz alá vehetett volna. Az e tüzelési módhoz tartozó „tábori” irányzék volt a 8/14.M lövegtávcső, de a megosztott irányzással való alkalmazást gyakorlatilag nem is használták. A 43.M forgatható prizma a keskeny ajtóra épült, ezzel együtt mozgott, illetve az ajtó kinyitásakor a fedlapra feküdt rá.

 

n6zqalj55ut8yco34duj.jpg

8/14.M lövegtávcső és fonálkeresztje

 

A palást hátsó, csonka háromszögű zárólapján kétszárnyú ajtóval zárható bebúvónyílást készítettek a parancsnok, illetve a töltőkezelő számára. A jobb oldali hátsó lemezen kapott helyet a rádióantenna, valamint egy kör alakú lapkával lezárható nyílás a jelzőrakéta használatához. A palást hátsó lapja 40°-os szögben dőlt befelé.

 

A motortér fölött helyezkedett el egy kétszárnyú szerelőajtó, közvetlenül a motor hűtésére szolgáló, golyóálló rácsozattal borított nyílás mellett. A hűtőrendszert a motor üzemeltetése mellett a küzdőtér szellőztetésére is alkalmazhatták a kezelők a küzdőtér és a motortér közötti válaszfalon lévő szellőzőrész segítségével. A motorházat ajtóval felszerelt vaslemez választotta el a küzdőtértől, így a legszükségesebb javításokat a páncéltest biztonságában lehetett elvégezni. Míg a Turán harckocsikban a küzdőtérben foglalt helyet a két akkumulátor, a légszűrő és a motorolaj-tartály, addig a Zrínyinél mindezek a motortérben kerültek elhelyezésre, hála a 400 mm-es szélesítésnek. Ugyancsak a szélesítésnek köszönhetően egy negyedik, 230 literes tüzelőanyag-tartályt is elhelyeztek a motortérben, ami jelentősen megnövelte a Zrínyi hatótávolságát. A motortér feletti fedlap 5°-ban dőlt lefelé, majd a motortér mögötti hajtóműház fölött 18°-os szögben dőlt tovább. A hajtóműház felett egy két- és egy egyszárnyú szerelőajtó lett kialakítva, ettől jobbra és balra lett elhelyezve 1-1 kocsiemelő szerszám. A hajtóműház oldallemezei, amelyekre a kipufogódobokat erősítették, 75°-os szögben dőlnek befelé a felépítmény többi, 80°-ban dőlő oldallemezével ellentétben.

 

A páncélteknőt hátul egy függőleges lemez zárja. A teknő 45°-os hátsó lemezének és a függőleges zárólemeznek a közös illesztésére 1-1 vonóhorog lett felszerelve. A zárólemezen lett elhelyezve az 5 darab ködgránát, a szerszámosláda, valamint 1 pótgörgő.

 

A küzdőtérben foglalt helyet a 4 főnyi kezelőszemélyzet. A jobb oldalon foglal helyet a vezető, mögötte ült a töltőkezelő, a bal oldalon pedig az irányzó foglalt helyet. A parancsnok középen, a löveg mögött helyezkedett el.

 

A küzdőtérbe telepített tarack utazómeneteknél történő tehermentesítéséhez a bölcső végén lecsapható, "V" alakú csőkengyelt alkalmaztak, amely a felső lövegtalpon kialakított  rögzítő készülékben volt rögzíthető. Tüzelés alkalmával a cső hátrasiklása csaknem egy méter volt. A kezelőket a hátrasikló lövegtől egy, a bölcsőhöz erősített korláttal védték. A védőkorlát utazómenetben visszahajtható volt, így ilyenkor megnövekedett a szabad belső tér.

 

Úgyszintén a kezelőket védték a cső hátrasiklásától a védőkeretre szerelt elektromos nyomógombokkal is. A löveggel csak akkor lehetett tüzelni, ha a parancsnok és a töltőkezelő mindkét kezével benyomva tartotta az elektromos nyomógombokat a töltőszánon. A lövegelsütő berendezés elektromos vezérlése csak így képzett zárt áramkört. A parancsnok ilyen esetben az R-5/a típusú rádió – ami a parancsnoktól jobbra helyezkedett el – belső beszélőberendezését nem tudta használni, ezért egy elektromos kürttel adott jeleket a vezetőnek. A jelzőkürtöt a tetőpáncélra felszerelt nyomógomb fejjel történő megnyomásával szólíthatta meg, így az egyezményes kürtjelekkel a vezetőt tüzelés közben is tudta irányítani.

 

A kocsi célra irányítását rendszerint a parancsnok végezte, a Turán harckocsival megegyező módon. A parancsnok által kitűzött irány jelzésére a parancsnoki 43.M figyelőprizmához egy órához hasonló szerkezet tartozott, amely a vezető és az irányzó előtt elhelyezett hasonló órákkal kényszerkapcsolatban állt. A páncéltetőn, a kocsiparancsnok keze ügyében egy elektromos nyomógomb volt, melynek benyomásával a vezetőnél megszólalt a jelzőkürt. Ha a parancsnok egy bizonyos célt megtalált, amely nem esett egybe a jármű haladási irányával, a kürttel jelezte a vezetőnek, hogy az irányjelző órán jelentkező eltérés irányába kell fordulnia. A kocsi bármely irányban történő elfordulása során a parancsnoknak állandóan a célon kellett tartania a figyelőprizmáját.

 

A parancsnokhoz hasonlóan az irányzó is tudott jelzéseket adni a vezetőnek a löveg durva oldalirányzásához. Az irányzó előtt, térd magasságban elhelyezett két elektromos nyomógomb egyikének benyomásával a vezető műszerfalán vagy egy zöld, vagy egy piros izzó gyulladt ki, s eszerint kellett a járművet jobbra vagy balra kormányozni mindaddig, amíg erre a lámpák jelzést adtak. Az irányzó a nyomógombokat térddel is megnyomhatta, ha mindkét keze elfoglalt volt.

 

Páncélzat

Az önjáró löveg teknője 13 mm vastag fenék-, a páncéltető ugyanilyen vastag fedőlemezből készült. A 15°-ban döntött első ferde homloklemez ugyancsak 13 mm vastag. A harckocsi oldalfalai a teknőn és a felépítményen egyaránt 25 mm vastagok, akárcsak a teknőt záró hátsó döntött lemez, a hozzá csatlakozó függőleges farlemez és a 18°-ban lejtő tetőlemez. A páncélteknő 60°-os dőlésszögű alsó homloklemez eredetileg 50 mm-es páncélzatát egy 25 mm-es páncéllemez rászegecselésével 75 mm vastagra erősítették. A felépítmény frontlemeze 75 mm-es páncéllapból készült, a lövegpajzs 25 mm vastag volt. Egyes helyeken - ahol a 25 mm-es lövegpajzs fedi a 75 mm vastag gömbhéjpáncélt és homlokzati páncélt - a páncélzat összértéke 100 mm volt.

 

n5s8yxqucbqwt8wbk7hx.png

40/43.M Zrínyi nézeti rajza és páncélzata

 

A Turán szériáknál már említett köténypáncélzattal a Zrínyi rohamtarackok felét is el tudták látni. A kocsitest oldalanként 4-4 darabból álló, perforált lemezekből készített kötényét 580-600 mm-re rögzítették a kocsiteknő oldallemezeitől, így a harckocsi teljes szélessége 3100 mm-re nőtt. A Zrínyi köténylemezei a Turánéval ellentétben csak 5 mm vastag páncéllemezekből készültek. A kötényezéssel járó súlynövekedés azonban megváltoztatta a motor teljesítőképességét. A kötényezett Zrínyi II súlya 22,6 t-ra nőtt, teljesítménye 11,6 LE/t-ra, sebessége 40 km/h-ra csökkent. A fajlagos talajnyomás 0,75 kp/cm2-re nőtt.

 

A rohamtarack védettségét tovább növelte, hogy 1944 április-májustól a homlokzati páncélra és a küzdőtér oldalpalástjaira pótlánctagokat akasztottak.

 

9I6rmcv.jpg

"Irénke" becenevű Zrínyi II köténypáncélzattal és felszerelt pótlánctagokkal

 

Fegyverzet

A Zrínyi II egyetlen fegyverzete a 105mm-es 40.M L/20 tarack volt. A löveget -8° és +25° fok között lehetett függőlegesen emelni, illetve dönteni, oldalirányzása 11°-11° fok volt mindkét irányban. A rohamtarack tűzgyorsasága osztott lőszerrel 6 lövés volt percenként.

 

105mm.JPG

42.M rohamtarack irányzótávcső mozgó és álló szállemezei. A bal oldali kettős irányzékosztás bal része mutatja a ködgránát (Köd gr.), a jobb része pedig a repeszgránát (Rep.gr.) osztását 6-os töltettel. A jobb oldali irányzékosztás a páncélrobbantó gránát (Pr.gr.) osztását jelöli, a szabályzat értelmében páncélrobbantó gránátot csak 6-os töltettel lőttek.

 

A Zrínyi II rohamtarackhoz három fajta lőszert rendszeresítettek, noha a 10,5 cm-es tarackhoz több féle is rendelkezésre állt. A 15,04 kg tömegű 38/33.M repeszgránátot (HE), amelyet 471 m/s kezdősebességgel lőtt ki, illetve a 17 kg tömegű 42.M páncélrobbantó gránátot (HEAT-T), melynek kezdősebessége 444 m/s volt. A Zrínyi II 80 mm vastag páncélzatot volt képes átütni 42.M PR gránáttal, 60°-os találati szög esetén. A harmadik fajta lőszer a 16,28 kg tömegű 38/33.M "köd" gránát volt ami természetesen az előrenyomulást volt hivatott fedezni, takarni. A lőszerjavadalmazás hivatalosan 52 db gránát volt - 30 repesz-, 16 páncélrobbantó- és 6 ködgránát -, de harci helyzetben 90-95 darab gránát is elfért a küzdőtérben.

 

r3ujvyy3uz4vkbw10f9f.jpg

A gránátok nézeti rajzai

 

A Zrínyi nem rendelkezett géppuskával, a tarack volt az egyetlen fegyvere, de a legénység számára voltak lőfegyverek málházva a küzdőtérben.

 

Mobilitás

A Zrínyi önjáró löveg motorja ugyanaz a 260 LE-s Weiss Manfréd V-8 H4 vízhűtéses, 8 hengeres, benzines, négyütemű motor volt, amelyet a Turán harckocsikba építettek, kormány- és tengelykapcsolóműve szintén a Turánéval egyezett meg. A motor 2200/perc üzemi fordulatszámon 43 km/h maximális sebesség elérésére volt képes. A jármű hatótávolsága az extra üzemanyagtartálynak köszönhetően 220 km-re emelkedett és 445 liter üzemanyag fért el benne. A motor teljesítménye 12 LE/t, fajlagos talajnyomása 0,72 kp/cm2 volt. Ezek az értékek 52 db gránátnál voltak érvényesek, 90-95 db gránátnál ezek 11,6 LE/t-ra és 0,79 kp/cm2-re változtak. Ilyenkor természetesen a köténylemezzel tovább terhelt Zrínyik is ezen értékek alapján módosultak tovább.

 

A jármű hat előre és hat hátra sebességfokozattal rendelkezett, ami jó tapadási viszonyok esetén 45°-os lejtőmászó, 0,8 m-es lépcsőmászó és 0,9 m-es gázlóképességet biztosított a rohamtaracknak. Az önjáró löveg árokáthidaló képessége 2,2 méter, legkisebb fordulati sugara 4 méter, ívben pedig 12 méter.

 

A Turán és a Zrínyi motorja közötti egyetlen különbség a Bosch inercia-starter volt. Ezt kísérleti jelleggel egy Turán 40 közepes harckocsiba is beépítették, hogy a -20°C-os hőmérséklet alatt is be lehessen indítani a motort, de csak a Zrínyi rohamtaracknál lett szériatartozék. Egy kézifogantyú segítségével egy kb. 5 kp tömegű lendkereket 10.000 f/min fordulatszámra pörgettek fel, majd a lendkerék fogaskoszorújához csatlakoztatva indítani lehetett az erősen lehűlt motort. Érdekesség, hogy az inercia-starter valójában a német DB 600 vadászgépmotorral terjedt el, de Magyarországon a V-3 harckocsihoz már elkészült egy, a V-4-be pedig már be is volt építve. Ezek szerint Magyarországon már 1933-ban elkészült az inercia-starter, amikor a német vadászgépmotorról még semmit sem tudtak.

 

Harci alkalmazás

A Zrínyi II rohamtarack 1944-ben került először harci alkalmazásra. A Kárpátok előterében zajlott ütközetek során rendkívül jól bevált a tömeges szovjet gyalogsági rohamok ellen, ellentámadások során pedig rendkívüli pusztítást végzett az ellenséges kiépített lőállásokban, könnyen páncélozott és nyitott járművekben. Kategóriáját tekintve a 40/43.M Zrínyi egy igen jó és korszerűnek mondható harcjármű volt, s noha feladatkörét tekintve nem arra tervezték, de még az orosz páncélosok ellen is meglepően eredményesnek volt mondható. A Zrínyit igazán legendássá az 1. és 10. rohamtüzérosztályok tették, amiket ilyen járművekkel szereltek fel. A rohamtüzéreket – még a német StuG és Hetzer rohamlövegekkel hadbavonulókat is – kiképzési metódusukat, hozzáállásukat és harci cselekményeiket figyelembe véve is a magyar harckocsizó fegyvernem elitjének lehet mondani. A Kárpátokba való visszavonulás és Torda városának evakuálása során is a rohamtüzérosztályok voltak az utóvéd, súlyos veszteségeket okozva a szovjet és velük szövetséges román erőknek.

 

yjO23V7.jpg

Tüzelő Zrínyi II, hátrasiklott csővel

 

Noha mind a románok, mind az oroszok több Zrínyi rohamtarackot is zsákmányoltak, melyeket fényképek is megerősítenek, mára csupán egyetlen egy Zrínyi II helye ismert, amit az oroszországi Kubinka Harckocsi Múzeumban állítottak ki. Az említett Zrínyi az „Irénke” becenevet viselte, amely felirat egy átfestés során sajnos eltűnt róla. További szomorú tény, hogy a rohamtarack lövegpajzsa sérült, feltételezhetően vagy találat érte, vagy kezelői a harcjárművet hátrahagyva a löveget használhatatlanná tették, ugyanis lövegcső félig hátrasiklott állapotban beragadt. A lövegpajzs sérülést a múzeum alkalmazottai fémlemez durva ráhegesztésével javították ki, továbbá a bal első köténylemez hiányát egy másik járműről leszedett hátsó lemezzel pótolták, így most a kocsi két oldala nem szimmetrikus.

 

Változatok

44.M Zrínyi rohamlöveg (Zrínyi I, vagy Zrínyi 75) – a rohamágyú ugyanazzal a 43.M harckocsiágyúval volt felszerelve, mint a Turán III nehéz harckocsi. Az egyetlen elkészült prototípus a H-801 rendszámú jármű átalakításából született meg. A vártnál hamarabb, 1944 februárjára készült el, amit a Turán III prototípusával együtt lőttek be a hajmáskéri 0-ponton. A jármű technikai adatai mindenben megegyeznek a Zrínyi II adataival, különbség csupán a jármű hosszában és fajlagos talajnyomásában van. A Zrínyi I teljes hossza 7350 mm volt, fajlagos talajnyomása pedig 0,79 kp/cm2. A Zrínyi I kiszabott lőszerjavadalma 52 db egyesített gránát volt, melyek a Turán III-hoz hasonlóan 43.M páncélgránátból (APHECBC-T), 43.M repeszgránátból (HE) és 43.M páncélrobbantó gránátból (HEAT-T) állt. A Zrínyi 75-öt 1944 őszén a tüzérszertár udvarán látták, további sorsa ismeretlen, a budapesti harcokban valószínűleg nem vett részt.

Rakétavetős Zrínyi – egy kísérleti fegyver, amit valószínűleg a H-801 rendszámú vas mintakocsiból alakítottak ki, azt viszont nem tudni, hogy Zrínyi 75-é történő átszerelése előtt, 1943 telén, vagy után, 1944 tavaszán. A kísérleti járműről csak két visszaemlékezés tesz említést és csupán egyetlen fotó bizonyítja létezését, amit a HTI udvarán készítettek. A Zrínyi önjáró lövegre egy 6 vetőcsöves, német 152 mm-es rakéta-sorozatvetőt szereltek fel, miután 2 db 3 vetőcsőből álló szerelékre bontották szét. A 15 cm Nebelwerfer 41 magassági irányzását minden bizonnyal a jármű belső teréből lehetett állítani 6,5°-tól 45°-ig, az oldalirányzás a jármű mozgatásával történt. A fegyvert nyilván kipróbálták, azonban erről sajnos semmilyen adat nem maradt fenn.

 

40/43.M Zrínyi

Típus: rohamtarack

Származása: Magyar Királyság

 

Használata: Magyar Királyság

Háborúk: Második Világháború

 

Tervező: WM, HTI

Tervezve: 1942-1943

Gyártó: WM, Ganz

Gyártva: 1943-1944

Gyártott mennyiség: 66-72

 

Súlya: 52 gránáttal: 21,6 tonna (köténnyel 22,6 tonna)

90-95 gránáttal: 22,4 tonna (köténnyel 23,4 tonna)

Hossza: 5900 mm

Szélessége: 2890 mm (köténnyel 3100 mm)

Magassága: 1900 mm

Legénység: 4 fő (parancsnok, lövész, töltő, vezető)

 

Páncélzat: 13-75 mm

Fő fegyverzet: 1 x 105 mm-es 40.M L/20 tarack

Motor: 8 hengeres Weiss Manfréd V-8 H4 (260 LE, 194 kW)

Fajlagos teljesítmény: 52 gránáttal: 12 LE/t (köténnyel 11,6 LE/t)

90-95 gránáttal: 11,6 LE/t (köténnyel 11,2 LE/t)

Sebességváltómű: 6 előre és 6 hátra

Felfüggesztés: laprugó

Szabad hasmagasság: 380 mm

Üzemanyag mennyiség: 445 l

Hatótáv: 220 km

Sebesség: Úton: 43 km/h (köténnyel 40 km/h)

 

*1944 júniusában az 1. rohamtüzérosztály parancsnokaként hősi halált halt.

Edited by Hebime
  • Upvote 3
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

44.M Tas nehéz harckocsi

 

A 44.M Tas egy magyar fejlesztésű harckocsi, amit a Második Világháborúban terveztek. Az eredeti tervek alapján a harckocsit 80 mm-es löveggel akarták felszerelni, de a hadi helyzet miatt erre a gyártása során már nem volt lehetőség, ezért a prototípusra 75 mm-es löveget terveztek. Lövegének űrméretétől függően a Tas a kor terminológiájában vagy nehéz, vagy közepes harckocsinak minősült volna, bár Magyarországon mindenképp nehéz harckocsi kategóriába sorolták. A félig kész prototípus egy bombázás során megsemmisült, így a harckocsinak egy példánya sem készült el. Amennyiben elkészült volna, a Tas lehetett volna Magyarország legelső, teljes mértékben magyar fejlesztésű, a korszaknak megfelelő fegyverzettel és páncélzattal ellátott, modern harckocsija.

 

Története

A háború harmadik évére, 1943 tavaszára eloszlott a gyors győzelem reménye. A gyenge fegyverzettel bevetett magyar hadsereg személyi állományban és hadfelszerelési eszközökben súlyos veszteségeket szenvedett. A keleti fronton szerzett háborús tapasztalatok a honvédség vezetőit a haditechnika, ezen belül a páncélozott eszközök gyors ütemű fejlesztésére kényszerítették.

 

A fejlesztés két irányban indult meg; egyrészt a már rendelkezésre álló fegyverzet korszerűsítése, másrészt új harceszközök kialakításának területén. A korszerűsítés keretében került sor a Toldi könnyű harckocsik páncélzatának és fegyverzetének megerősítésére, a Turán közepes harckocsi 75 mm-es löveggel történő átfegyverzése, és a Zrínyi II rohamtarack kialakítása.

 

A szovjet csapatoknál tömegesen alkalmazott közepes és nehéz harckocsik megjelenése egyre sürgetőbben igényelte az ellenük sikerrel bevethető, saját nehéz harckocsik hadrendbe állítását.

 

A HM küldöttsége 1943 áprilisában tájékozódó látogatást tett Németországban, hogy tanulmányozzák a német harckocsik gyártását, illetve korszerű német harckocsik gyártási jogának megvásárlása reményében. Szerették volna a Pz.Kpfw. IV Ausf. H német közepes – magyar vonatkozásban nehéz – harckocsi, valamint a Pz.Kpfw. V „Párduc” gyártási jogát és gyártási leírását megvásárolni. A német fél – a típusok kiforrantlanságára hivatkozva – az eladásoktól mereven elzárkózott, jóllehet korábban egy Pz.Kpfw. IV Ausf. F2 típust a HTI részére kipróbálásra átadott.

 

A német álláspont racionális volt. Tudták, hogy a magyar nehézipar pár üzeme alkalmatlan nehéz harckocsik sorozatgyártására. Egyetlen üzem, a MÁVAG mozdonygyára rendelkezett szerelőaknákkal és legalább 50 tonnás hídrudakkal. Az üzem viszont egy napra sem hagyhatta abba a gőzmozdonyok gyártását. Az Ózdi Vasmű nem volt képes 50 mm-nél vastagabb páncéllemezek előállítására, ez nem is lett volna elegendő. Öntött acél fődarabok gyártására nem is volt lehetőség az országban. Így a német Hadigazdálkodási Minisztérium (Speer) és az OKW ellenezte a magyar kapacitás és nyersanyag felesleges elfecsérlését. Nem utolsósorban a magyarokat nem tartották eléggé megbízhatónak titkos fegyverzet gyártására, tisztában voltak az árulók és az angol ügynökök jelenlétével. A magyar Honvédelmi Minisztérium irreális világban élt a hazai ipar lehetőségeiről, holott tisztában volt a súlyos nyersanyaghelyzettel.

 

Ironikus módon a felsorolt ellenérvek többsége később mind idejétmúltnak bizonyult. Az Ózdi Vasmű a Zrínyi önjáró lövegek gyártása során már 75 mm-es páncéllemez előállítására is képes volt, és mivel a MÁVAG-ot teljesen lekötötte a Toldi és Turán típusú harckocsik gyártása, a Weiss Manfréd Rt. alkalmazkodott a helyzethez, így a Zrínyi rohamtarack mellett alkalmas volt nehéz harckocsik gyártására is.

 

A vásárlási kudarc a HM vezetőségét a nehéz harckocsi hazai terveztetésére és gyártására kényszerítette. Még ugyanebben a hónapban, 1943 áprilisában a HM megbízta a Weiss Manfréd Rt.-t az új típus megtervezésével és megépítésével.

 

Fejlesztés

Csak a HTI tiszti küldöttsége látta 1943-ban a német Tigris és Párduc harckocsikat Kummersdorfban, azonban belülről nekik sem mutatták meg. Mivel a hazai tervezők közül Németországban senki sem járt, újságban látható képeken kívül egyebet nem láthattak ezekről a típusokról. Ezért a tervezésben kezdettől fogva részt vett a HTI 3 szaktisztje, Harmos Zoltán vezérőrnagy vezetésével.

 

Az alaptervek rekordsebességgel készültek el, Kovácsházy Ernő gépészmérök irányításával. A Weiss Manfréd Rt. csepeli üzemében 1943. július 28-ra elkészült az új harckocsi súlyszámítási jegyzőkönyve, július 30-ra pedig az általános leírás.

 

A WM Rt. 1943. augusztus 23-án adta nehéz harckocsira vonatkozó, közel 3,5 millió pengős költségelőirányzatú ajánlatát, amely a szerkesztési munkákat és egy-egy db vas-, illetve páncéllemez-felépítményű, üzemképes állapotú, minden világító és megfigyelő berendezéssel felszerelt mintapéldány legyártását tartalmazta. 1943. december 3-án elkészült az új nehéz harckocsi műszaki leírása és körvonalrajza, amivel a nyáron tett ajánlatot december 6-án kiegészítették. A WM-gyár által elkészített, 44.M Tas nehéz harckocsi 1:10 léptékű fémmodelljéről készült fotók szintén ekkor kerültek a HTI-hez.

 

f4yy5stzxnpmmm0mwoql.jpg

44.M Tas 1:10 léptékű fémmodellje

 

A tervek alapján az új nehéz harckocsi külső jegyeiben nagyon hasonlított a német Párduc harckocsira, de a tervezők a szovjet T-34-es harckocsi homlokzati páncélzatának meredek dőlésszögét is hasznosították. Felvetődött a szovjet harckocsi dízelmotorjának alkalmazása is, de ezt gyártási lehetőség híján elvetették. A HM a terveket elfogadta, így a fejlesztés és a gyártás megkezdődhetett.

 

1944 májusára elkészült a teljes tervdokumentáció, a WM megkezdte a vas mintakocsi építését. Májustól, a bombázások kezdetétől a WM tervezőcsoportját beköltöztették a Haditechnikai Intézet Budafoki úti épületébe, ahol tovább folytatták tervezői tevékenységüket.

 

1944 tavaszán már javában épült a Tas mintakocsi a prototípus szerelésével mindig járó pontatlan megmunkálások, hegesztési, öntési és rugóvetemedések, általános illesztési és mérethibák miatti többszörös szerelések, módosítások szokásos nehézségeit fokozzák a háborús viszonyok okozta anyagellátási hiányok, a beszűkült lehetőségek miatti technológiai akadályok, majd mindezek következményei késlekedésben és minőségben, azonnali ember- és munkaátirányítások, légitámadások.

 

1944 júniusára elkészült a Tas nehéz harckocsi vas mintakocsijának komplett alváza, a beépített motorokkal,a torony szerelési készültsége pedig a nyers összeállításig jutott. Sajnos az 1944. július 27-i, WM-gyár elleni amerikai légitámadás során a szerelőcsarnok teteje leszakadt, a Tas prototípusának torony nélküli alváza pedig kiégett, teljesen megsemmisült. Ezután a tervezői tevékenység véglegesen leállt.

 

A WM 1944 szeptemberében a Tas építési munkáit átadta a Ganz-gyárnak, ahol az előkészületek lassan megindultak, azonban az 1944. októberi események után be is fejeződött. A Ganz 1,2 millió pengőt kért a végleges tervek és részletrajzok elkészítéséért, ezt a HM meg is ígérte, de érdemi munka már nem indult meg.

 

Méretei és kialakítása

44.M Tas teljes felszerelésű kocsiszekrényének közölt súlya 28.320 kg, a torony teljes súlya pedig kb. 7900 kg lett volna. A kezelőszemélyzettel együtt tehát a Tas kb. 36,6 tonnát nyomhatott. A harckocsi teljes szélessége 3150 mm, magassága pedig 2700 mm. A Tas 75 mm-es 43.M L/46 löveggel 7795 mm, 80 mm-es 29/38.M L/48 löveggel 7978 mm, 80 mm-es 29/44.M L/58 löveggel 8500 mm, 80 mm-es réslövő L/70 ágyúval pedig 9738 mm hosszúságú lett volna. A páncélteknő hosszúsága 6300 mm.

 

A páncélteknő szemből négyszög alakú, oldalai 90°-ot zártak be, hasa vízszintes volt, a végénél egy 50°-ban hátrafelé döntött páncéllemez illeszkedett hozzá, amelyre emelőhorgokat illesztettek. Szemből egy 30°-os dőlésszögű alsó homloklemez, majd egy 75°-os orrlemez zárta a teknőt, amelyre 1-1 vonóhorog került. A teknő felső éle magasságában sárvédőket szereltek a futómű feletti részre, amelyek 4°-os szögben lejtenek hátrafelé. Ezekre erősítették elől a fényszórókat.

 

A páncélteknőhöz csatlakozott a felépítmény, melynek oldalfalai 60°-ban befelé dőltek. Ezekre kéziszerszámokat málháztak volna; bal oldalra ásólapátot és feszítővasat, jobb oldalra acélsodronyból készült vontatókábelt. Az első, ferde oldalpáncélok közül a jobb oldalira rádióantenna tartó lett felszerelve elől, a fényszóró közelében. Ezek az oldalpáncélok az első frontpáncéllal 60°-os szöget, a hozzájuk illeszkedő oldallemezekkel pedig 30°-os szöget zártak be. A motortér oldallemezeinek hátsó részén volt oldalanként 1-1 felhajtható ajtó, amelyek mögött az akkumulátorok helyezkedtek el.

 

Elől egy 30°-os ferde homloklemez kapcsolódott az orrlemezhez. Ezen a homloklemezen a német Pz.Kpfw. V „Párduc” Ausf. D-hez hasonlóan egy függőleges nyílás volt a jobb oldalon a géppuska számára, amit a német harckocsihoz hasonlóan egy páncéllemezzel lehetett lezárni.

 

A páncéltető fedlapjának első részére 1-1 forgatható és szintben billenthető 43.M figyelőprizmát helyeztek el. A bal oldali a vezető oldalirányú kitekintésére szolgált, míg a másik a géppuska kezelő számára volt fenntartva. Szintén itt helyezkedett el a két személyzeti tag fix pozícióba rögzített, dönthető 43.M figyelőberendezése is, ami az előre való kitekintést biztosította. A kezelők felett a korai Párduc tankokhoz hasonlóan egy-egy kiemelve, az emelő tengelyen kifelé elfordítható beszállóajtó volt.

 

Közvetlenül a torony mögött helyezkedtek el az L-alakban kialakított, belövésvédett zsaluzású, forgópánton kihajtható rácsfedelek helyezkedtek el. A két szélsőt kifelé, a másik kettőt hátrafelé lehetett kinyitni, alattuk volt a motor hűtőrendszere. Ezek mögött volt három darab, egymástól ugyanakkora távolságban lévő, egyszárnyú, egymás mellett elhelyezett szerelőajtó. A motortér felett a fedlap 5°-os szögben dőlt hátrafelé, ezen helyezkedett el kettő, belövés ellen védett zsaluzású, forgópántok segítségével hátrafelé nyitható, levegőkifúvó rácsfedél. Ezek hátrahajtásával vált a motortér és a két ventillátoregység hozzáférhetővé. A két rácsfedél között és mellett helyezkedtek el a kipufogócsövek, a két szélső kipufogócső mellett pedig a harckocsiemelők lettek málházva.*

 

A felépítményt hátul egy 75°-os szögben döntött lemez zárja, amelyen egy 370 mm külső átmérőjű, bal oldalra kihajtható kúpos szerelőajtó helyezkedik el, amely a motorérbe nyílik.

 

A fém modellen nem szerepelnek, de a harckocsira még szerszám- és málhaládát, ködgyertyákat, sáncszert, tartalék lánctagokat és pótkerekeket tartó konzolokat is terveztek.

 

A kocsibelsőt a torony mögött tűzbiztos ajtóval és fűtő-, illetve szellőzőtolókákkal ellátott válaszfal elülső küzdő- és hátulsó motortérre osztja. A küzdőtérben lett volna a rádiós géppuskakezelő mellett az R-5/a rádiókészülék, a kocsiszekrényben a lőszerládák és rakaszok. A kocsiteknő fenekén a hajtórudazatot, a csővezetékeket és a 700 literes benzintartályt alumíniumlemez padozat borítja, és itt egy vízmentesen tömített szükségkijárást is terveztek.

 

A 360°-ban forgatható torony a páncéltest vízszintes középlemezén helyezkedett el, a küzdőtér felett. A nyolcszögletű alaprajzú torony összesen 10 lemezből állt. A torony elején helyezkedett el a bukótorony ágyazását szolgáló négyszög alakú toldalék, és a köríves bukótoronypajzs, amelyen a géppuska és a löveg számára nyílásokat alakítottak ki. A toldalék alja és teteje 10°-os szögben emelkedett, illetve dőlt. A toldalékot leszámítva a torony további 7 lapja 70°-os szögben dőlt. Ez alól csak a hátsó zárólemez alsó része kivétel, amely teljesen függőleges volt. A toronypalást oldalfalaira 4 horgot szegecseltek a torony esetleges le-, illetve felemeléséhez. A hátsó zárólemezre nagy kalapácsot és csákányt málháztak, a tornyon kilövőrések voltak.

 

A toronykoszorú külső átmérője 1950 mm, belső átmérője 1650 mm, a torony hossza a toldalék végéig 2225 mm, a bukótoronypajzs széléig pedig 2400 mm. A torony legnagyobb szélessége 2200 mm, magassága a fedlapig 700 mm.

 

A torony fedőlapján helyezkedett el az irányzó és a töltő 43.M figyelőprizmái, a töltőkezelő felett egy kör alakú bebúvónyílás, valamint parancsnoki kupola. A töltőkezelő fölötti bebúvónyílás mellett elhelyezett, hátrafelé néző, és a parancsnoki kupola bebúvónyílására szerelt ajtón lévő, előre néző, forgatható és dönthető 43.M figyelőprizma szolgált a parancsnok harckocsin kívüli tájékozódására.

 

A tornyot olajmotorral, illetve mechanikus forgatószerkezettel mozgathatták volna, a parancsnok számára a Turánoknál és a Zrínyinél már alkalmazott irányszög mutató szerelvény lett volna felszerelve.

 

A modellről készült fényképeken nem észlelhető, de a tervek alapján a toronyra még két ajtót terveztek volna a hátulsó két oldallemezen. Hogy ezek szintén beszállóajtók lettek volna, vagy a Pz.Kpfw. V „Párduc” Ausf. D-nél alkalmazott kommunikációs nyílások, azt az információk hiányában sajnos nem tudni.

 

Páncélzat

A Tas harckocsit hegesztett páncélzattal tervezték, de a munkálatok során még a hegesztési kísérletek eredményétől függött, hogy valóban hegesztett lesz-e a harckocsi, vagy szegecselt páncéllemezekből építik meg. A prototípus építésénél végül a hegesztéses módszert alkalmazták, szegecseket csak minimális mennyiségben használtak. A páncéltest megtervezését Kovácsházy Ernő irányította.

 

A harckocsi teknője 20 mm vastag fenéklemezzel, 75 mm vastag első haslemezzel, 50 mm-es oldalfallal és farlemezzel rendelkezett. A páncéltest és a teknő első ferde homloklemezeit összekapcsoló orrlemez 120 mm vastag volt. A páncéltest első ferde homloklemeze 75 mm vastag volt, míg a hátsó zárólemez és a toronygyűrű 100 mm. A páncéltest döntött oldallemezei 50 mm vastagok voltak. A páncéltető és a sárhányók a fenéklemezhez hasonlóan 20 mm vastagok. A tornyot a tervek alapján minden oldalról 100 mm vastag páncéllemez védte volna, a tetőlemezt 20 mm vastagságúra tervezték. A Tas a torony tekintetében a mellső résznél még a Párducnál is következetesebben valósította meg a döntött síklemez szerkezet alkalmazását. Ezzel – a Párduchoz képest – csökkentették a torony szemből támadható merőleges felületét.

 

qcohb28sd0x4yupumxxw.jpg

44.M Tas páncélzata

 

A kocsitest sebességváltó feletti 75 mm-es és a motortér feletti 20 mm-es lemezek oldható kötéssel lettek szerelve, így azokat a lemezeket az említett eszközök komplett cseréje esetén könnyen le lehetett szerelni, hozzáférve így az érintett területekhez.

 

Fegyverzet

A korai tervek alapján a nehéz harckocsit 80 mm-es löveggel kívánták felszerelni, ez a fémmodellről készült fotók visszaszámolásával is bizonyossá válik. Magyarország 1943-ban csak a DIMÁVAG által gyártott 8 cm-es 29/38.M Bofors L/48 légvédelmi ágyúval rendelkezett, az 1943-as tervek alapján csak ez az ágyú jöhetett számításba, hogy harckocsiágyúvá átalakítsák. Az ágyú 750 m/s kezdősebességgel lőtte ki a páncéltörő gránátokat, torkolati energiája pedig 229 mt-t tett ki. Szerencsére fennmaradt a 8 cm-es 29/35.M páncélgránát (APHEBC-T) páncéltörő adatai is, amiket összevethetünk a legendás német 8,8 cm-es FlaK 36 légvédelmi ágyúval is.

 

Magyar 8 cm 29/38.M Bofors L/48 légvédelmi ágyú, 29/35.M páncélgránát (8 kg)

Kezdősebesség: 750 m/s

100 méter – 83 mm – 60°

500 méter – 77 mm – 60°

1000 méter – 70 mm – 60°

4200 méter – 50 mm – 60°

5300 méter – 40 mm – 60°

 

Német 8,8 cm FlaK 36 L/56, Pzgr.Patr.

Kezdősebesség: ?

100 méter – 98 mm – 90°

1500 méter – 78 mm – 90°

 

Német 8,8 cm FlaK 36 L/56, Pzgr.Patr.39

Kezdősebesség: 773 m/s

100 méter – 128 mm – 90°

1500 méter – 97 mm – 90°

 

Látható, hogy a magyar és a német ágyúk értékei közel azonosak, a német FlaK 36 csak az új, Pzgr.Patr.39 típusú lőszerével haladta meg a magyar ágyú páncéltörő értékeit, amelyet nagyobb kezdősebességgel is lőtt ki. Azonban pontosabb képet kaphatunk a 29/38.M Bofors löveg páncélátütési adatairól, ha a német 7.5 cm-es KwK 40 harckocsi ágyú értékeivel vetjük össze ami ugyanolyan kezdősebességgel lőtte ki a Pz.Gr. 39 páncéltörő gránátot és annak páncéltörő értékei is majdnem azonosak a magyar ágyúéval.

 

Német 7.5 cm KwK 40 L/43, Pz.Gr. 39 (6,8 kg)*

Kezdősebesség: 750 m/s

100 m - 85 mm - 60°     100 m - 113 mm - 90°

500 m - 76 mm - 60°     500 m - 101 mm - 90°

1000 m - 66 mm - 60°   1000 m - 88 mm - 90°

 

1942-ben az addigi haditapasztalatokra alapozva a HTI elkezdett egy 80 mm-es réslövő ágyú kikísérletezésébe, ezzel az ágyúval kívánták az ellenséges betonbunkereket megsemmisíteni. Az alap ötlet szerint a 8 cm-es csövet a 15 cm-es 31.M tarackhoz rendszeresítették volna és a feladatnak megfelelően cserélgette volna a kezelőszemélyzet a csöveket. A kísérletekhez egy 8 cm-es 29.M Bofors légvédelmi löveg ágyúcsövet helyeztek egy 15 cm-es 14.M tarack vázába. Mindösszesen 4 hónap alatt a csövet és a zárszerkezetet a feladatnak megfelelően módosították ami a kaliberhosszúság megnövekedésével is járt, L/48-as kaliberről L/70-es kaliberre. Ez 1760 mm-es hosszabbítást jelentett. A belövések során az új ágyú elég erős volt 80 cm-es beton átlövéséhez is, ráadásul a lövedék kezdősebessége az eredeti 750 m/s-ról 950 m/s-ra módosult. A réslövő ágyú azonban kísérleti stádiumban maradt, máig ismeretlen okokból - valószínűleg már nem volt több Szovjet betonerődítmény ami ellen használni kellett volna -, minden esetre ez az ágyú egy kiváló indulási alap lett volna mind egy 8 cm-es páncéltörő ágyú, mind pedig egy harckocsiágyú kifejlesztésére. Ez utóbbiak máig ismeretlen okokból nem történtek meg.

 

Bár a réslövő ágyú páncéltörő adatai nem maradtak fenn, a magyar 8 cm-es 29/38.M Bofors L/48 légvédelmi ágyú és a német 7.5 cm-es KwK 40 L/43 harckocsi ágyú rendkívül hasonló páncéltörő értékeiből arra a következtetésre juthatunk, hogy a réslövő ágyú egy kb. azonos erősségű német ágyú értékeivel bírhat. Az általam ismert német ágyúk közül a 7.5 cm-es KwK 42 harckocsi ágyú értékei állnak a legközelebb a magyar réslövő ágyúhoz, ez az ágyú a német Pz.Kpfw. V "Panther" harckocsik fő fegyvere volt.

 

Német 7.5 cm KwK 42 L/70, Pz.Gr. 39/42 (6,8 kg)

Kezdősebesség: 925 m/s

100 m - 138 mm - 60°

500 m - 124 mm - 60°

1000 m - 111 mm - 60°

1500 m - 99 mm - 60°

2000 m - 89 mm - 60°

 

A magyar réslövő ágyú és a magyar Párduc harckocsi ágyújának kaliberhossza megegyező, a lövedék kezdősebessége is majdnem ugyanolyan - itt a magyar ágyú 950 m/s-os értékkel jobban teljesít. Ezen adatok, valamint az eddig ismertek és ismertetettek alapján talán nem lenne túlzás azt mondani, hogy a magyar réslövő ágyú olyan 15-20 mm-el vastagabb páncélt lehetett képes átütni, mint a német 7.5 cm-es KwK 42 L/70. Kérdéses, hogy a Tas tervezése során a tervezők vajon tisztában voltak-e ennek a kísérleti lövegnek a létezésével.

 

A hadi helyzet 1944-re megkívánta, hogy Magyarország egy nagyobb teljesítményű légvédelmi ágyút állítson elő. A 29/38.M Bofors nem volt képes hatékony tüzet kiváltani a 7400 m-es repülési magasságban szálló amerikai B-24 és B-17 kötelékekre, Németország pedig nem volt hajlandó nagy teljesítményű 8,8 cm-es és 10,5 cm-es légvédelmi lövegeket szállítani.

 

Az új légvédelmi ágyút és a hozzá való gránátokat szintén a DIMÁVAG fejlesztette ki, és 8 cm-es 29/44.M Bofors légvédelmi ágyú néven lett rendszeresítve. Az L/58-as kaliberhosszúságú lövegből csak a prototípus készült el, amit 1944 tavaszán be is lőttek és igen kedvező eredményeket értek el.

 

Magyar 8 cm 29/44.M Bofors L/58 légvédelmi ágyú

Légvédelmi gránát kezdősebessége: 910 m/s

Páncélgránát kezdősebessége: 872 m/s

Torkolati energia: 322,8 mt

 

Sajnos a páncéltörő értékek nem maradtak fenn, de így is látható, hogy a magyar 8 cm-es 29/38.M Bofors légvédelmi ágyúnál az új löveg sokkal jobban teljesített. Ezzel valószínűsíthető, hogy a löveg páncéltörő értéke valahol a 29/38.M Bofors L/48 légvédelmi ágyú és a 8 cm-es réslövő L/70 ágyú között volt, tehát olyan 120 mm/100 méter/60° becsapódási szög körüli értéken. Egyes tanulmányok az ágyú páncéltörő értékét 130 mm/1000 méter/90° becsapódási szög körüli értékre teszik. A gyártást azonnal elrendelték, hogy a függőben lévő 66 lövegből az utolsó 16 db 1944 októberétől már ezzel a csővel készüljön.

 

Így tehát 1944 tavaszán a WM-gyár egy új 80 mm-es löveggel számolhatott, amit harckocsiágyúvá való átalakítása után a Tas nehéz harckocsiba építhetett volna be. Mivel a 8,8 cm FlaK 36 légvédelmi ágyú 8,8 cm KwK 36 harckocsiágyúvá való átalakítása során alig veszített értékeiből, akár biztosra ki is jelenthetjük, hogy a két magyar légvédelmi ágyú is megtartotta volna értékeit harckocsiágyúvá való átalakításuk után is.

 

Ezen adatokat figyelembe véve talán nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 80 mm-es harckocsiágyúval felszerelt Tas a német Pz.Kpfw. VI „Tigris” harckocsival közel azonos, ha nem jobb tűzerőt képviselt volna a harctéren.

 

Azonban 80 mm-es harckocsilöveg nem készült volna el időben, így a WM-gyár kénytelen volt a már gyártás alatt álló 75 mm-es 43.M harckocsiágyút betervezni a Tas prototípusába, a szériakocsikat pedig majd később szerelték volna fel 80 mm-es lövegekkel. Mivel ebből az ágyúból csak 2 db volt legyártva – a Turán III és a Zrínyi I prototípusaiba beépítve, L/43 csővel –, a WM-gyárnak várnia kellett a harmadik lövegre, amit már L/46-os csővel készített volna el a DIMÁVAG. Abból kiindulva, hogy a magyar 75 mm-es 43.M L/43 harckocsiágyúnak ugyanolyan páncéltörő értékei voltak, mint a német 7.5 cm KwK 40 L/43-nak és 7.5 cm PaK 40 L/43-nak, a Tas 75 mm-es 43.M L/46 harckocsi ágyújának a német 7.5cm PaK 40 L/46 páncéltörő ágyúval megegyező páncéltörő értékekkel kellett volna rendelkeznie. A tervek alapján a harckocsiágyút függőlegesen -9° és +20° fokos szögtartományban lehetett volna mozgatni.

 

A Tas lőszerjavadalma 50-80 gránát lett volna, páncélgránáton (APHEBC-T) és repeszgránáton (HE-T) kívül elképzelhető, hogy rendszeresítettek volna hozzá páncélrobbantó gránátot (HEAT-T) is - a 80 mm-es 29/38.M Bofors légvédelmi ágyúhoz 29/42.M PR gránát néven már kifejlesztettek kummulatív lőszert 1942-ben. A 80 mm-es löveget és a hozzá való gránátokat valószínűleg 44.M jelzéssel rendszeresítették volna.

 

A harckocsi rendelkezett volna még 2 db 8 mm-es géppuskával is. Az egyik géppuska a harckocsiágyúval lett volna összekapcsolva, a másik pedig a felépítmény homlokzati páncélján foglalt volna helyet. A két géppuskához összesen 3000 db lőszer lett volna kiosztva.

 

Mobilitás

A meghajtást két, Turánokból átvett Weiss Manfréd V-8 H4 vízhűtéses, 8 hengeres, benzines, négyütemű motor biztosította, amelyek külön-külön 260 LE, tehát 520 LE összteljesítménnyel rendelkeztek. A két motor miatt a Tasnál W-16 hengerelrendezésű motorról beszélhetünk. Az osztatlan öntöttvas forgattyúsházban 5 helyen hengergörgős ágyazású, karelemekből vonócsavarokkal egyesített forgattyús tengelyen az ólombronz csapágyazású főhajtórúd nagyfején kiképzett szemhez kapcsolt mellékhajtórúd elrendezésben egy motor 140 mm lökettel és 130 dugattyúátmérővel összesen 14,9 liter hengerűrtartalmú. A királytengely hajtású, hengersoronként egy felül fekvő vezértengely ívelt tetejű, valamint 1:6 kompresszió-viszonyú égésterekben egy-egy szívó- és kipufogószelepet működtet. A motorok üzemanyag-ellátása tápszivattyúk és négytorkú porlasztók útján történt. A motorok 2200/perc üzemi fordulatszámon kb. 47 km/h maximális sebesség elérésére voltak képesek és 24,5 t vonóerőt fejtettek ki.

 

Az ikermotor a kocsi farában hosszirányban, lendkerékkel hátrafelé, kb. 500 mm főtengelytávolsággal egymás mellett, közös alapkereten állt úgy, hogy a menetirány szerinti bal oldali eredeti helyzetében, míg a jobb oldali 30°-kal „kifelé” billentve, azonos főtengelymagasságban helyezkedett el. Ezek alapján beszélünk a Tasnál „egyenes” és döntött motorról. A motorok tengelykapcsolói kifejezetten nem szolgáltak a kocsi hajtására, és a válaszfalról is kapcsolhatók voltak.

 

Mindkét motor külön olajtartállyal és- hűtővel, valamint nagyméretű, a motorok és az oldalfal közötti fenéktérben elhelyezett légszűrővel rendelkezett. A motorok külön kipufogó-berendezései a kocsi falán kívül elhelyezett három, öntvénykönyök-burkolaton kivezetett csőbe torkolltak, melyek közül a középső nagyobb átmérőjű. Az áramellátást egy dupla teljesítményű dinamó szolgáltatta akkumulátorok útján.

 

Az oldható kapcsolós tengellyel szerelt ventillátoregységeket a kocsihátsó felső lemezén lévő levegőkifúvó rácsfedelekre szerelték fel belülről.

 

A centrifugális szivattyúval keringtetett vízhűtés motoronként önállóan van telepítve, de a csőösszekötés miatt az egyik járó motor képes melegíteni a másikat, így hideg időben is könnyebb őket beindítani. A háztető alakban telepített két vörösréz csöves hűtőegység a ventillátorszívás hatására mindig friss külső levegőt kap. A hűtőegység a válaszfal és a motorok közötti térben helyezkedett el.

 

Az egyenként is önálló üzemre alkalmas motorok hátul, oldható többtárcsás tengelykapcsolóikon keresztül egy összekötő hajtóműszekrény beiktatásával a kocsifenéken középtájon előremenő, több ponton támasztott és domborított fogasgyűrűs tengelykapcsolókkal tagolt közös tengely útján dolgoznak a kocsi orrában elhelyezett sebességváltóra. Az acélöntésű közös kihajtószekrény egyúttal magában foglalja közvetlenül a lendkerekekre ható módon a bal motornál az elektromos, a jobb motornál a kézi – lendkerekes, „inercia” – indító berendezést is. Alapesetben az elektromosan indított bal motorról történt meg a jobb motor indítása. Továbbá innen kapják kúpkerék-, majd ékszíjáttétel útján a silumin öntvényű, csavarlapát rendszerű vezetőkerekes radiális dobventillátorok is hajtásukat.

 

A fenéklemezen hosszirányban 3 ponton, a kocsi hossztengelye közelében nyugvó, vízszintes osztósíkú, silumin öntésű sebességváltó szekrényben a 4 sebességet adó bolygómű I-III. sebességfokozatait kivezetett szalagfékekkel, a IV. fokozatot pedig tengelykapcsolóval lehet működtetni. Innen a hajtás a ház mellső toldatában elhelyezett egységenként, a kúpkerekes irányváltón át, két áttételi fokozatból választható módon – i lassító=1,25 és i gyorsító=0,8 – egy kereszttengelyt forgat, amely mindkét oldalán többtárcsás tengelykapcsoló és kormányfék, majd – a már kocsiteknőn kívül elhelyezett, lövés ellen védett – közlőkerék- és bolygóműáttétel – i lassító=10 – útján csatlakozik a mellső, kétkoszorús hajtó lánckerekekhez.

 

A sebességváltó a kapcsolható gyorsító áttétellel kétféle üzemmódban működtethető. Így az 1. sebességfokozatból indulva a 4. fokozattal mintegy 30 km/h terepsebességnél a gyorsító országúti fokozattal, ez esetben az 5. sebesség kapcsolható, vagy a már induláskor bekapcsolt gyorsító országúti fokozattal érhető el a legnagyobb sebesség, ám ezúttal 4. fokozatban. A kocsi üzeme során általában az utóbbi használatos. Az irányváltó és gyorsító mechanikus kezelhetősége mellett a sebességfokozatok mind kézi, mind olajrásegítéses üzemmódban is működtethetők.

 

A kormányzást két kormányemeltyű szolgálta, melyek közül a vezető a megfelelő ívbelső oldalit húzva először oldja a tengelykapcsolót, ezzel megszűntetve az ezen oldali hajtást, majd a kart kellő mértékben továbbhúzva szabályozottan zárja a szalagféket is, ami által a kocsi ívmenetbe fordul. A szalagfék teljes behúzása esetén a kocsi sarkon fordul.

 

A vezetőülés pedáljai a szokásos elrendezésben találhatók, ahol a kétoldalt elhelyezett, 500 mm átmérőjű dobokra ható fékpedál egyidejűleg zárja a szalagféket. Tehát sem a kormányzás, sem a fékezés szervoberendezést nem igényelt. A sebességváltóművet és a hajtóművet Jurek Aurél tervezte. A tervezési munkákat Korbuly János irányította.

 

A járószerkezet hazai tervezésű futómű volt, melynek megtervezésénél kétség kívül szerepet játszott a magyar hadseregben is alkalmazott Csehszlovák LT vz. 38, vagy német típusmegjelölésével Pz.Kpfw. 38(t). Az eredeti cseh konstrukciót a magyar tervezők egy lengéscsillapító-rendszerrel egészítették ki. Mindkét lengőkar egy ütközővel érintkezik egy hidraulikus lengéscsillapítóval, amely a kar túlzott felemelkedését akadályozta meg.

 

Az egész kocsiszerkezet oldalanként 3-3 helyen, összesen 6 acélöntésű dúc közvetítésével nyugszik a futóművön. A 6 db futóműegység mindegyike fél elliptikus laprugóköteg útján vezetett és gumiütközőkkel behatárolt elmozdulású, 2 db lengőkaron ágyazott, 720 mm átmérőjű, tömörgumi abroncsozású, acélöntésű és ikerszerelt, összesen 24 darab futókerékből állt. A futógörgők 800 mm-es tengelytávolságra voltak elhelyezve egymástól.

 

A hátul elhelyezett 700 mm átmérőjű, kettős tárcsás kialakítású acélöntvény láncfeszítő kerék körhagyóval (excenter) állítható és tányérfogazású gyűrűvel rögzíthető. A lánctalp feszességét illetve felillesztését a kerék mozgatásával érték el. A láncfeszítő kerék 802 mm tengelytávolságra volt a hátsó, 6. futógörgőtől.

 

A lánc felső futását oldalanként 5-5 ponton a szekrényhez rögzített acélöntésű konzolokra párosával szerelt 300 mm átmérőjű gumiabroncsos támasztógörgő biztosította. A belső lánctarajok nyomtávtartó terelését szolgálja mind a futókerekek ikermegoldása, mind a támgörgőpárok közötti távtartó ilyen kialakítása, de a feszítő kerék dupla tárcsája is.

 

A meghajtást az első, fogaskoszorúval ellátott, 900 mm átmérőjű meghajtó kerék végezte, 16 fogaskoszorú-osztással. A fogosztás távolságából megállapítható a lánctag 170 mm-es hosszúsági mérete. A meghajtó kerék 765 mm tengelytávolságra volt az 1. futógörgőtől.

 

A lánctalp vezetőnyelvének maximális magasságát a támaszkerekek átmérője szabta meg. A lánctalp 91 darabból állt, egy-egy tagjának mérete 600x170x140 mm, a felfekvő hossz 4150 mm, a nyomtáv pedig 2520 mm volt. Ezen adatok alapján a láncfelfekvő felület kb. 49.800 cm2 volt, ami alapján kiszámítható, hogy a 44.M Tas harckocsi fajlagos talajnyomása 0,7 kp/cm2 lehetett. A futóművet Kovácsházy Ernő irányításával készítették.

 

44.M Tas

Típus: közepes/nehéz tank

Származása: Magyar Királyság

 

Használata: Magyar Királyság

Háborúk: Második Világháború

 

Tervező: WM

Tervezve: 1943-1944

Gyártó: WM

Gyártva: 1944

Gyártott mennyiség: 1 teljes alváz a felépítménnyel

 

Súlya: 36,6 tonna

Hossza: 7795 / 7978 / 8500 / 9738 mm (lövegfüggő)

Szélessége: 3150 mm

Magassága: 2700 mm

Legénység: 5 fő (parancsnok, lövész, töltő, rádiós géppuska kezelő, vezető)

 

Páncélzat: 20-120 mm

Fő fegyverzet: 1 x 75 mm-es 43.M L/46 harckocsiágyú (kényszermegoldás)

                          1 x 80 mm-es harckocsiágyú (eredeti tervek)

Másodlagos fegyverzet: 2 x 8 mm-es géppuska

Motor: 2 x 8 hengeres Weiss Manfréd V-8 H4 (260 LE, 194 kW; összteljesítmény: 520 LE, 388 kW)

Fajlagos teljesítmény: 14,2 LE/t

Sebességváltómű: 5 előre és 5 hátra

Felfüggesztés: laprugó

Szabad hasmagasság: kb. 510 mm

Üzemanyag mennyiség: 700 l

Hatótáv: 220 km

Sebesség: Úton: 47 km/h

 

*Ezek az értékek a Haditechnika 2013/6. számából valóak, az adatokat archív levéltári dokumentumokra hivatkozva közölték. Az interneten a német 7.5 cm KwK 40 harckocsi ágyú páncéltörő adataival kapcsolatban több, egymástól eltérő adat is kering, ezért én ezt tartom mérvadónak.

Edited by Hebime
  • Upvote 4
medal medal medal medal

Share this post


Link to post
Share on other sites

Rába "Vr" önjáró légvédelmi löveg

 

A Rába "Vr" Magyarország első önjáró légvédelmi lövege, amit még az Első Világháború után építettek, de a Második Világháborúban még aktívan használták. A jármű igazából nem más, mint egy Rába "V" teherautó platójára szerelt 8 cm-es 5/8.M hegyiágyú.

 

Története

Az Első Világháborút követő békeszerződések rendkívüli mértékben lecsökkentették az ország katonai erejét, ráadásul igen szigorú korlátozások is érvénybe léptek. Példának okáért Magyarország nem rendelkezhetett légierővel, de a hadvezetés már ekkor is tisztában volt vele, hogy a jövő háborúiban a repülőgépek igen nagy szerephez fognak jutni. Nem volt tehát más lehetőség, mint a honi légvédelem fejlesztése. Erre azonban csak olyan Első Világháborúból visszamaradt eszközökkel volt lehetőség, amelyeket sikerült elrejteni az antant ellenőrök vizslató tekintete elől.

 

Összesen három löveg állt az ország rendelkezésére, amelyeket alkalmasnak ítéltek légvédelmi célokra. A Škoda Művek 8 cm Feldkanone M 18 és 8 cm Feldkanone M 05 tábori lövegei – magyar típusjelöléseik: 8 cm-es 18.M (másik nevén Böhler-löveg) és 8 cm-es 5.M tábori lövegek – és az oroszoktól zsákmányolt 76 mm-es M1914/15 légvédelmi ágyú – magyar típusjelölése: 8 cm-es 14.O.M. légvédelmi ágyú. A tesztek alapján a döntés végül az 5.M tábori lövegre esett